Emu tollából


Három haverom és a bátyám hanyatt feküdt az aszfalton. Húsz méter, két lépcsőfok választott el tőlük. Berogyasztottam. Ez elég volt ahhoz az enyhén lejtős úttesten, hogy meginduljak. Gyorsultam, de nem eléggé. Löktem magam, gyorsabban, még gyorsabban. Pár méter volt hátra. Még lejjebb engedtem magam. Oda értem elrugaszkodtam, hogy egy szemvillanással később már a levegőből lássam az eltorzult arcukat: “Csak ezt éljem túl!” -olvastam le mimikájukról. Túlélték.

Lakótelepi srácként nem okozott gondot menet közben ugarni másfél métert. Imádtuk hallgatni a kerekek csattanását, amikor aszfaltot értek. Megannyi horzsolást szereztünk a koszorúzás gyakorlása közben. Nem érdekelt minket.

Bratyóm Roces-n egy Jolly Joker matrica virított. – Ilyen, és ehhez hasonló emlékek törtek felszínre, amikor közel 25 év elteltével vettem magamnak egy új görkorcsolyát. Powerslide, fekete, egy csomó matricázható felülettel. Csodálatos!

Megannyi év elteltével szeretném visszavezetni magam a sportos élet világába. Elég volt a kábaságból! Erre tökéletes választásnak tűnt a görkorcsolyázás. Minden korosztálynak ajánlott, egész testet átmozgató, és nem utolsó sorban azok is űzhetik, akik valamilyen ízületeket érintő érzékenység miatt nem futhatnak. Szervezetre káros hatása nincs. A mozgáskoordináció és egyensúlyfejlesztő hatását is hosszasan lehetne ecsetelni. Már a korcsályában való állás is stimulálja a stabilizáló izomokat.

Időben is meg tudom oldani. Amíg a gyerek a jégen van, és edz, én felhúzom a görkorit. Így került a látókörömbe az Európai Sporthét alkalmából a Dunaguri szervezésében megrendnezésre kerülő 18 kilométeres görkorcsolya túra Újpesttől a Dunakeszi révig és vissza.

A találkozó helyszínére már görkoriban érkeztem. Hogy jó helyen járok, arról nem volt kétségem, habár a hátra felé koszorúzó sporttárs látványa más kétségeket ébreszett bennem: “Mit keresek én itt? Remélem nem fogom hátráltatni őket.” – Futottak át az agyamon ezen gondolatok.

Aggodalmam, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is szállt. Befogadó, barátságos volt minden jelenlévő. A túra egészén tudásszinttől függetlenül mindenkit egyenrengúként kezeltek. Egy pillanatig nem éreztem magam kellemetlenül hiányos, olykor koordinálatlan mozdulataim miatt. Még akkor sem, mikor bal térdemmel beleálltam az aszfaltba.

Éppen aktuális utitársamnak büszkélgedtem 8 éves gyermekem tudásával és próbáltam megmutatni mit is tud a srác. De én nem. A túra szervezője éppen előzött. Felállni ugyan nem segített, viszont megnyugtatott, hogy pont nem ment a kamerája, így a bukóm nem lett megörökítve. Nem úgy, mint egy-két másik résztvevőjét. Igaz Miss Sullivan?

Az egyetlen negatívum, amit el tudok mondani az az, hogy a Dunakeszi révnél található fagyis érkezésünkor zárva volt. Ennek köszönhetően gurulhattam vissza néhány száz méter a viacolorral kirakott Duna soron a Maboni fagyizóig. Ígérem legközelebb nemet mondok a mindenmentes browninak.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük