Az elmúlt napok időjárása nem kedvezett a motorozásnak. Nyomon követtem az előrejelzést és vasárnap délutánra jósolt olyan időt, hogy nyeregbe lehessen pattanni. Igaz, pénteken is mentem egy rövidet, de semmi extra nem történt. Felmentem egy hegyre, lejöttem egy dombról, és ennyi. Cserébe eláztam, és még Angeline is koszos lett.
Szombat semmi, szar idő, rosszul voltam. Végre eljött a vasárnap. Délelőtt be tudtam fejezni apró-cseprő dolgaimat, majd onnantól kezdve az eső elálltát vártam. Közben azon töprengtem, csendesen, magamban, kis túlzással könnybe lábadt szemekkel, az ablakon kibámulva, hogy merre is vezessen az utam. Miután megfogalmazódott bennem, hogy lángosozni akarok a Dunakanyarban valahol, és kompozni, már csak társaságra kellett találni. Ezt a kérdést nem szoktam túlbonyolítani. Általában az arckönyvön írok egy bejegyzést valamelyik motoros csoportba. Mindig akad valaki, aki ráér. Így tettem vasárnap is.
Posztom tartalmát a következők tették ki: Dunakanyar, komp, lángos, közösségépítés. Találtam is egy márkatársat, aki szívesen csatlakozott hozzám, illetve még egy ember is jelezte, a maga módján, hogy menne valamerre. Ő Joe volt a nyugati végről. Az egyetlen barátom, aki tavaly nyáron csupán azért beengedett az otthonába és megkínált kávéval teljesen ismeretlenül, mert márkatársak vagyunk. Ez az emlék lebegett a szemem előtt, amikor felajánlottam neki, hogy találkozzunk fél úton délután négykor. Gondolkodott rajta, majd rábólintott. Így lett a pár órás Dunakanyarból egy 320 kilométeres Balaton-felvidéki kirándulás.
Időközben egy másik kommentfolyamban megbeszéltem alkalmi útitársammal, hogy kettő órakor találkozunk a Ferenciek terén. Joe-val négy órát beszéltünk meg. Addig kellett leérnünk a vászolyi Zománc Bisztrócskába. Hangulatos kis hely, abszolút ajánlom mindenkinek, aki oda van a műanyag abroszért és a kedves felszolgálólányokért.
Okay, becucc, kontroll, indulás. Hiába siettem a főváros megint megtréfált. Egy kerékpáros verseny miatt elég nagy torlódás alakult ki. Így is sikerült a kettő órás találkozóra alig húsz perccel később megérkeznem. Szerencsére nem kellett szégyenkeznem, mert ismeretlen márkatársam közben írt egy üzenetet, hogy nem fog oda érni időben, találkozzunk az M1-M7 bevezetőn az OMW kúton. Oda már szinte egyszerre érkeztünk meg. Rövid pacsizás és tankolás után már indultunk is a Balaton felé.
Már indulásnál látszott, hogy négyre éppen oda érünk. Kényelmes tempóban 120 km/h körüli sebességgel tudtuk magunk mögött a kilométereket. Fűzfőn megálltunk pihenni, meg egy cigire. Na nem olyanra! A rövidre sikeredett pihenőt követően indultunk is tovább. Még mindig időben voltunk egészen az első olyan helyig, ahol meg lehetett állni gyönyörködni a tájban és a kötelező alibi fotókat elkészíteni. Itt összeszedtünk szűk fél óra lemaradást.
Fél ötkor érkeztünk meg a Bisztrócska elé. Legnagyobb meglepetésemre Joe is akkor érkezett az ellenkező irányból. Leszállva a motorjainkról meg is jegyezte, hogy „csak a Guzzisták tudnak így érkezni.” Nem tudom pontosan mire gondolt. Arra, hogy késtünk fél órát, vagy arra, hogy egyszerre értünk oda? Mindenesetre megöleltem és közöltem vele immár sokadjára, hogy Ő az egyetlen barátom. Ahogy eddig mindenki, mindig, úgy Ő is sajnálatát fejezte ki. Ennyivel túl is léptünk az érzelgősségen és elfoglaltuk az előre lefoglalt asztalt. Érdemes asztalt foglalni. Mindig van vendég, gyakran van teltház is.
A késő délutánra való tekintettel én egy könnyű dijoni mustáros salátát rendeltem aszalt paradicsommal, és az elmaradhatatlan ristretot. Másfél óra hamar eltelt a remek társaságban, s mivel hat órakor zárt a bisztró elérkezett a búcsú pillanata is. Joe-val megbeszéltük, hogy augusztusban találkozunk aztán ki-ki elindult a maga útján az otthona felé.
Este nyolc után értem haza. Másfél órával a kimenőm vége után, úgyhogy a nap hátralévő részében pedálozhattam. Ha nem Guzzistákkal találkoztok, ne késsetek!