Négy gyermekes anyaként az első kamaszkor aktivizálódása óta rendszeres időközönként nyakamba zúdul egy adag kritika arra nézve, hogy mit nem csináltam elég jól, mivel bántottam, ártottam. Mit kellett volna, és mit lehetett volna másképp. Vannak pillanatok, amikor megpróbálok egy kicsit, ha nem is tiltakozni, de felhívni a figyelmet arra, hogy azért nem minden teljesen úgy van, vagy volt, ahogyan azt gyermekként látta, felfogta, amit a maga kis világában megélt belőle.
A kedvenc sztorim pl. a soha meg nem történt fakanalat törtem el rajta. Egy alkalommal valóban a konyhában állva ért a vég és az asztalra csaptam a fakanállal, de rá soha. Mégis gyerekverőként ragadtam meg az emlékezetében. És azért ezt visszahánytorgatva többször meghallgatni, nem a legjobb érzés és csak remélni tudom, hogy a más előtt leírt anyaképének nem ez a fő komponense. A jelek szerint annyira ijesztő volt neki a jelenet, hogy mindez így rögzült benne, pedig egy fakanál sem tört el rajta, ezért igyekszem a kis képzeletét a valós mederbe terelni, így 17 év távlatában. Persze hasztalan. Szóval leginkább csak hallgatok, vagy ha több kettőnél, akkor megkérem, hogy ha nem is szeret, legalább tiszteljen egy kicsit, mégis csak enni adtam neki és melegen tartottam még télen is.
Este, amikor minden elcsendesül körülöttem, előveszem a gyerekkorát. Átnyálazom, felhánytorgatom magamnak az általa felhozott és az általam tudott hibáim, és igyekszem önvád és önmarcangolás nélkül rendbe rakni magamban a dolgokat, hogy jó, de legalább is jobb anyává válhassak. Aztán valahogy mindig arra jutok, hogy okés, nem vagyok tökéletes anya és nem is voltam az soha, de elég jó talán igen. Sokszor hibáztam, elvesztettem a türelmem, legdrágább kincsem aktívan megdolgozott, de igen, biztosan reagálhattam volna máshogy is. És igen, valóban elmentem egy héten kétszer is edzeni. Megengedtem magamnak ezt a luxust. Adtam magamnak én időt, amiért minden egyes alkalom után keményen fizettem is. Meghallgattam drága nagymamimtól, hogy mennyit sírt utánam az én egyetlenem és milyen anya az, aki egyedül neveli a gyerekét, három helyen dolgozik és még én időt is ad magának.
Csak arra nem emlékszik valahogy senki, hogy mennyire szerettem (és szeretem). Hogy órákig csodáltam, amikor játszott: milyen kicsi és mégis működik! Milyen kis ügyesen kalapál, szerel és milyen gyönyörű markolót rajzol a frissen festett tapétára a narancssárga szövegkiemelővel. Már lelógott rólam keze lába, de még mindig a hasamon aludt el, vagy úgy, hogy összedugtuk a homlokunkat, és én alig mertem levegőt venni, mert rám szólt, hogy ne szuszogjak.
Mindenhová magammal vittem. Versenyekre, koncertekre, nagyon szeretett állatkertbe járni, vonatozni. Utaztunk, játszottunk, a kis taposós motorjával annyit mentünk, hogy a kereke elkopott. Mindig ott voltam. Jelen voltam. Mellette voltam. Soha ki nem hagytam volna egyetlen óvodai ünnepet sem. Minden fontos lépésénél jelen voltam. Meghallgattam, megvigasztaltam, ha beteg volt ápoltam, a karomban tartottam, ha kellett napokon át, éjszaka és nappal, hogy a köhögéstől aludni tudjon. Mesét olvastam, mesét írtam neki, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, és amikor már végképp élhetetlen volt egy helyzet, minden kis makacssága és kegyetlensége ellenére soha nem volt kérdés, hogy őt választom.
Kiálltam mellette az iskolában, a családdal szemben, soha nem hagytam, hogy igazságtalanul bántsák. A cinkosa voltam, megírtam a háziját is, amikor már láttam, hogy nagyon fáradt és több kettőnél. A boldogsága és a mi jó viszonyunk, a szeretet mindennél előrébb való volt nekem.
Nem építettem karriert, otthon voltam vele és fejlesztettem, megtanítottam tanulni, segítettem. Majd amikor eljött az ideje, elengedtem a kezét. Önállóságra tanítottam, hagytam élni, tapasztalni, elbukni és megtanítottam felállni. És igen, amikor már elég nagy volt, és nekem épp akadt más dolgom, akkor előfordult olyan is, hogy nem raktam elé az ételt. Ki kellett vennie a hűtőből és el kellett készítenie a saját vacsoráját. Kegyetlen? Vagy ez a valódi gondoskodó szeretet? Saját lábon áll. Dolgozik, háztartást vezet, főz, mos, beosztja a pénzét, gondoskodik magáról. Büszke vagyok rá, és méltán lehet büszke magára ő is! 22 éves, és önálló férfi.
Szóval nem vagyok tökéletes anya, de a jelek szerint annyira talán rossz sem, úgyhogy már nem is akarok az lenni. Mindenkinek van keresztje, amit anélkül is pont elég elcipelni, hogy még ezen, szorongva görcsölne. Én a legtöbbet és a legjobbat adtam magamból, és mindig teljes szívemből szerettem őt is és a másik hármat is. Nekem sem volt és most sem egyszerű az életem, mégsem cserélnék senkivel. És pont miatta, miattuk. Apró kezeik érintése, puszijaik, ragaszkodó, szerető karjaik ölelésének emléke, a velük töltött idő által lettem az, aki: többé-kevésbé normális, önmagammal azonos, anya.
“Ne legyünk tökéletes anyák, nem is tudunk azok lenni, ne szorongjunk, ne görcsöljünk ezen. Éljünk úgy, mintha többé-kevésbé normális emberek lennénk. Az élet nehéz, és együtt küzdjük magunkat végig ezen a gyerekeinkkel. Nem tökéletesnek, nem zseniálisnak kell lenni. Amikor lehet, jelen kell lenni. Kongruensnek, önmagammal azonosnak kell lenni.” (Vekerdy Tamás)
