Balogh Dávid írása


Németh Kálmán saját múzeummá szentelt hajlékában minden érdeklődőt szívesen fogadott, büszkén mutatta be életművét. A Fóti Ősz keretein belül tárlatlátogatásokat szervezett, nyugdíjazása előtt a Szépművészeti Múzeum termeiben is szívesen kalauzolta rokonait, barátait egyaránt. Az Iparművészeti Múzeumban rendezett 1965-ös életmű kiállításán szintén tárlatvezetéseket tartott. A szobrász és felesége egy igen egyedi hangulatú életteret alakított ki önmaguk számára, ahol együtt éltek a műalkotásokkal. A fából készült bútorok, csillárok, szobrok, ajtók harmonikus egységet képeznek. Németh Kálmán egyéni hangulatú tárlatvezetéseiről egy 1969. november 29-én megjelent cikk alapján alkothatunk képet, melyet Szalatnai Rezső írt meg a Népszava oldalain. Idézzük fel, hogyan gondolkodott a művész saját műveiről, lakóházáról. Németh Kálmán halálának évében készült régi fényképekkel kiegészülve elevenedik meg az emlékház 1979-es állapota, ahogy a művész itt hagyta az utókor számára.

Szalatnai Rezső: A patrióta

Lépjetek be, ez itt a kertem, ez a házam. A homok alföldi, puhán szétnyílik az ember léptei alatt, mint a víz, s füstöl, mint a venyigetűz. De én életigazságosan állok ezen a falusi földön, nem adnám a Paradicsomért. Ezt a szőlőt apám meg én telepítettük ide, nézzétek a két tenyeremet, milyen kemény és érdes, mint a kő, de úgy mozog, mint a vízipók, íme. Tiszta cukor minden fekete bársony bogyó, tessék, tépjetek belőle, kései muskotály. Több a fürt, mint a szőlőlevél. Ez az áldott föld szereti a szőlőt, s az almát, a barackot. Mikor ide jöttünk, puszta föld volt az egész térség, homok egy kis fenyőerdővel. Ház nem volt sehol. Messziről  érkeztünk, az első világháború után. Apám nem haragudott senkire, nem beszélt, dolgozni kezdett. A fenyőerdőcskéből csak kis fenyőliget maradt, az ott, a szőlősorok végén. Hagyjunk meg ennyit a fenyőből, mondta apám, hadd emlékeztessen a szülőföldedre. Így van itt együtt  szőlő és a fenyő.  A fenyőt már meggyötörték a viharok, magános férfi mindegyik, erő és önérzet sugárzik minden törzsből, tépett ágból. Ezekhez nem engedek hozzá nyúlni. Nézzetek körül.

A kert a szőlőkkel, a háttérben fenyőfákkal

Fehér falú a ház kívül-belül, a cserepe már őszes, mint én, de még felréved közte egy-egy pirosas is. Lódulj, puli, ne ugass! Ne féljetek, nem harap, örömében vicsorít, fogadja a vendégeimet, nézd, hogy csillog a szeme a gubancokban. Itt teremtettem meg magamat, lekuporodtam a földre, fogtam a fejszét, ismerkedtem a fával. Faragni kezdtem, ez az anyag vonzott, megszerettem. Csodálatos anyag a fa, minden titkát feltárja annak, akit urának fogad meg. Bánni kell tudni vele, ismerni kell a törvényét.  Minden pórusa susog, mint a nád, rejtelmeket mond, vésővel kell a rejtelmek nyomában elindulni.

Németh Kálmán egyik pulikutyája
Németh Kálmán lakóháza

Elvégeztem a főiskolát, de kezdettől fogva a magam útját járom. Nézzétek meg, mit csináltam fából. Ezek a szobák az én múzeumom, s állandó tárlatom. Itt minden fából van, minden az én munkám, a bútorok is, a csillár, mind. Alkotó erőm kifejtése nem más, mint önmagam esztétikai megvalósítása. Jelkép az ember, jelképeket farag a szobrász. Ez a vándor a tarisznyával én vagyok, így jöttem ide. Az asztalt körtefából faragtam, nincs benne egyetlen vasszög sem, könnyen szétszedhető, tessék, s könnyen összerakható, akár a gyerekek játékszere. Az asztallapra rávéstem a Szózat első strófáját, kell a szöveg a szobrok és a domborművek között, kissé sötét itt, felgyújtom a villanyt, így jobban látni. Múltkor iskolás gyerekek kerestek fel, lányok, fiúk. Mondom, énekeljük el ezt a versszakot. Nagy örömömre tudták a szöveget és a dallamot, halkan, dúdolva kezdtük el, együtt énekeltek velem, harsogott a ház. Ha látogatóm akad, vele sétálok a házban s a kertben, ez a szokásom, örülök mindenkinek. No hát nézelődjetek, itt néznek ránk a falakról, akik nem hamvadnak el, amíg tudunk emlékezni. Ez Zrínyi, ez Dózsa, ez itt Rákóczi, természetes erővel bújtak elő a fából. A három fej haja benne van a kéreg vonalaiban. A fához ragaszkodtunk, a fa mostanáig kísérte a nemzetet, ma már búcsúzik tőlünk, elsőnek a városiaktól, akik már alig kerülnek össze fával, de falun még soká kísérőnek marad a fa. Ezért élek itt.

Az előszoba (1979)
Az előszoba (1979)

Ez itt Jézus a tanítványaival, a színezett Utolsó vacsora. Ez a második szoba Jézusé, akit nagyon szeretek. Jobban megérti az embert, mint az emberek. Ez a Hegyi Beszéd Jézusa, vékonyka férfi, ülve szól, az emberiséget látja abban a pillanatban, hátrafeszítve, a Szeretet tiszta igéjét mondja. Az Utolsó vacsorán az arcjáték drámája, nézzétek: azt mondják, legjobb művem, nem tudom. Ez itt Mózes a tíz parancsolattal. Ez a fej nélküli Krisztus, keresztre feszítve, sok színű, expresszionista módon megnőtt karokkal, némán dermedezve, én vagyok. Ez itt a sarokban nem az én munkám, régi vaspántos láda, ilyenekkel utaztak ekhós szekerekben őseim, vásárba, rokoni látogatóba. Ma nagy becse van ilyesminek idegenben, eredeti népi készítmény.

Ebédlő (1979)
Ebédlő (1979)

Balra a harmadik szobában könyvtáramat láthatjátok, az, ami mindig érdekelt, könyvek a magyar népről, a múltról, főleg szabadságharcainkról és a magyar líra kötetei, igen, hungarológia, ahogy mondod. Ez az olvasmányom. Könyveim fölött mestereim szobormásai, néhány író arcmása, akik hatottak rám. S pajtásaim képei, akadémiai társaké.

Könyvtárszoba (1979)

Ez a verandám, szőlő veszi körül az ablaküveget, látom a gyarapodó fürtöt, ahogy pirul a napsugárban. Ez a vaságy a nyugvóhelyem, itt reggelizünk. Már reggel emlékeztet a föld, hogy a fia vagyok, akár a szőlő, mikor a kibomló gerezden boldogan termi kövéredő bogyóit. Itt szabadon fúj a szél, mint Kodály dallamai. A széltől megfeszül minden ablak. Olyan kicsi az ember, olyan nagy ereje van az elemeknek. Végigsétálok a kerten, hadd növesszen meg szél és eső, gyümölcsfa és napsugár. Tiszta gondolattal, elégedetten az élettől, irigység és féltékenység nélkül fogom kezembe a vésőt. Árnyékom imbolyog a falon, felcsaptam becsületes érzéseim hírnökének. Most Thury Györgyöt faragom majdnem életnagyságú formában, a Dunántúl nagy védője volt, alig emlékeznek rá. Pedig csak ott él a múlt, ahol emlékeznek az emberek, s nem matarásznak szótlanul a földön. Bennem folyvást zsong egy rejtelmes húr. Női test szépsége, paraszti figura lassú ereje, virág kelyhe, ballagó katonák sora sisakosan úgy nő bele a fába, mintha a sors belerendelné. A véső sors-susogásra mozdul. Nincs szebb, mint felfedni a vonalak szépségét, tisztaságát és igazságát. Alázatosan borulok a fára, siklik a véső, mint a gyík, a kivésett fa halkan hull a földre, mint az őszi levél. Tiszta az arcom.

Veranda (1979)
Veranda (1979)

Ez a feleségem szobája, nekem is kell védőangyal, aki néha meleg szárnyaival befed, néha megfogja a kezem, s néha visszamosolyog rám. Az ember a legsajátosabb kompozíció, erős fonású gyökérzet, a tél küszöbén is bírom lelkierővel, erős vagyok, mint a kertem fái. A puli boldogan körülugrál. Amit kifaragok, néha megtoldom egy rigmussal, vagy szállóigét faragok hozzá. Nézzetek körül, tele van bölcsességemmel a ház, nevessetek velem, nem vagyok se költő, se filozófus, csak gyarló faragó, akinek munka közben eszébe jut egy és más. „Kinek madár kalitból énekel, dicséretet nem érdemel” – ez az egyik ige. „Átok, aki mástól elveszi a napot, ne lássa a holnapot” – ez egy másik mondásom. Ez itt Kufstein képe, a vár, amelyben magyarok szenvedtek. „Hajdan fegyvereinket csodálták, holnap csodáinkat bámulja a világ” – írtam emide, nem szeretném, ha üres szónak érezné bárki. Mélyen hiszek nemzetem erejében, tehetségében és szépségében.

A feleség, Zuna Edit szobája (1979)

Dolgoztam márványból és bronzba is készítettem szobrokat, de a legtöbb téma a fában rejlik, nem fogy el soha, befejezés és feltámadás van benne, számtalan vonás és változás, folyton fogan a véső, folyton szül a falemez. Az én faplasztikám kiemeli a fába-földbe oltott jelképeket, ez terjed itt tovább homokon-égen át. Nem a részletekbe vesző vonaljátékot szeretem, hanem csak a lényeges vonalak feltüntetését, erőt és nyugalmat. Realista vagyok, ez a formaérzés uralkodik bennem, mióta vésőt ragadtam. Gyertek a műhelybe, itt bal felől, tessék. Ez a készülő Thury György, könnyed és természetes vonalak. Ezek itt szentek kimustrált faszobrai, a papok örülnek, ha megszabadulnak tőlük, volt, hogy szemétdombról kértem el egy-egy csonka szobrot, a falusiak ma nem értik, mi a szép a málló anyagban. Én átveszem, restaurálom, ehhez is értek. Nézzetek körül, ilyen jó fényben szeretek dolgozni.

Műterem (1979)
Műterem (1979)

Ez a kis ajtó a pincémbe vezet, vagyis a kápolnába, tessék, gyertek le utánam. Itt állnak hófehér falak közt hordóim, kis borom. Nem tivornyahely ez, hanem a megerősödésé. Ide ezt írtam fel: „Ember csak annyit igyék, hogy megmaradjon embernek.” Olvassátok el, az asztallapon is van rigmus, még a hordókon is. Egy pohárral a tavalyi termésemből, egészségünkre! Elmélázhatunk. Boldogság nincs nagyobb a földön, mint az őszinte szó. Az emberek mindig találkoznak. Ki hitte tegnap, hogy ma itt leszel? Az ember az önzés bódulatából kilép a társaslét füvére. Mintha táncolna egyet.

Borospince (1979)

De táncolni, ujjongani főként a kertben lehet, gyertek fel, azt is látni kell. Almahullásba, madárszólásba, fenyők vártájához állni, s ezek itt a legszebb tőkéim, fehér és piros fürtök, nézzétek. S ez a körtefa, ezek a piros almák, homoki jonatán, ízes és puha, mint a krém. Mosolyogtok? Igen, ez a pásztortűz helye, itt lehet szalonnát pirítani, látogatóim körülülik a tűzhelyt, mindenki botot mártogat a lángba, el-elkapja, a bort én adom. Ezen az árbocon lókoponya szegül az ég felé, napszítta pogány jelkép. A facsonkon alatta emlékezetes városnevek.

Itt énekelhetünk egyet.

A kert és az „Emlékezés őrtüzére vigyázok” emlékmű (2020)

Dávid korábbi blogposztjai visszanézhetőek blogunkon.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Megszakítás