Most, a bizonyítvány osztások idején biztos vagyok abban, hogy nem mindenkinek lettek olyan jegyek a bizonyítványában, amit a szülők szívesen látnak. Vekerdy Tamás gondolatai mentén arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy ne azt nézze, mi az, ami a gyerekének nehezen vagy nem megy, hanem azt, hogy mi az, amit szeret, és amitől szárnyal!
„Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk. Gilisztát fogdosni, bodobácsot gyűjteni, sarazni és koszosnak lenni, rettenetesen koszosnak. Csúszni-mászni, bunkert építeni. Világgá menni. Nem elhinni, hogy alig tizennégy évesen eldőlt minden, hanem kipróbálni lehetőleg mindent, amire lehetőség van. A frászt hozni a szülőkre, hogy nem lesz belőlünk semmi, hogy csak úgy lézengünk. Odaállni a harmadik generációs értelmiségi családban a zongora mellé és kijelenteni, hogy az asztalos szakmát választottuk. Mert valaki nem az lesz, akinek van érettségije, hanem az, aki dolgozik. Aki munkát fektet valamibe, amihez van kedve, tehetsége, szorgalma. Aki elhivatott és a munkájának jó szakemberévé válik, legyen ács, bádogos vagy bognár. És ha elsőre nem jó szakmát választottunk, akkor legyen bátorságunk tovább állni, mert nem befejezni kell, amit elkezdtünk, hanem bátran változtatni.”
Művészetszerető és örök lázadó vagyok. Soha nem értettem diákkoromban, hogy bármilyen mű elemzésekor (legyen az irodalmi vagy képzőművészeti), miért arról kell beszélni, hogy mit szándékozott ezzel az alkotó közölni, és miért nem arról, hogy bennem, mint befogadóban mit mozgatott meg, nekem mit adott az éppen olvasott vagy látott mű?
Nagyon szerettem az irodalmat és a készségtantárgyakat. Ez utóbbiakból nem voltam kiugróan tehetséges, de szerettem rajzolni is és énekelni is. Talán ezért is lettem óvónő. Amikor leérettségiztem, valahogy nem voltam teljesen… nem is jó szó az, hogy biztos önmagamban vagy a tudásomban, inkább azt éreztem, hogy valami még hiányzik, hogy ez még nem az a tudás, amit én kerestem. Így a következő évtizedeket hatalmas tudásszomjjal övezett lázas kereséssel és tanulással töltöttem. Nyilván nagy divatja van most az élethosszig tartó tanulásnak és tudom, hogy mindig tudunk újat tanulni, de azért mégsem ülhettem nyugdíjig az iskolapadban, pedig a 20. tanulással töltött év után már kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is meg tud telni bennem ez az üres edény. A módszertanok megszállottja voltam (és vagyok). Minden utamba akadó könyvet elolvastam és tanfolyamot elvégeztem, amire csak lehetőségem adódott: gyógypedagógia, drámapedagógia, sportpedagógia, mozgásfejlesztés, projektoktatás. De semmi. Mindegyik hasznos, érdekes, és csúcs szuper, de nem az igazi.
Negyedik gyermekemmel voltam otthon gyes-en, amikor épp ismételten tanfolyam után böngészve a neten ráakadtam egy személyközpontú művészetpedagógia nevet viselő szakképzésre. Első sorban rajztanároknak hirdették, de közművelődési szakemberek és más szakról érkező pedagógusok is belefértek a képbe. Már úgyis kezdtem becsavarodni a négy fal között a 0-24-es szoptatásba és pelenkázásba, úgyhogy jelentkeztem. Életem legjobb döntése volt. Megtaláltam azt az oktatási, pedagógiaterápiás eljárást, mely végre a gyerekek kreatív szabadságát hirdeti és alkotás végén nem azt kérdezi, hogy mit akarsz ezzel a nagyvilágnak mondani, hanem azt, hogy: Hogyan szól ez rólad?
Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichológus, a humanisztikus pszichológia alapítóinak egyik tagja és a pszichoterápiás kutatás egyik alapító atyja. Egyedi, személyközpontú megközelítése a személyiség és az emberi kapcsolatok megértéséhez számos területen alkalmazást nyert. Így az oktatás terén is. A személyközpontú oktatás alaptézise, hogy egy gyerek akkor tanul a legintenzívebben, ha a téma érdekli és kihívást jelent számára. Ezért olyan környezetet kell teremteni, ahol saját tempójában, saját érdeklődése mentén, változatos módszerekkel tanulhat, vagy épp alkothat fejlesztve kreativitását, problémamegoldó képességét, szociális kompetenciáját, érzelmi, szervezési képességét és önkifejezését.
Nekünk, otthon – és úgy gondolom, hogy így kellene kinéznie az oktatásunknak is – nem foglalkozásokat kell vezetnünk, órákat kell adnunk, nem valamilyen teljesítmény elérésére kell ösztökélnünk a gyereket, hanem teret és lehetőséget kell biztosítanunk arra, hogy szabadon választhasson és alkothasson. Motiválnunk kell, dicsérnünk, szeretnünk és fel kell tennünk a kérdést magunkban: vajon hogyan szól ez róla?
Amikor leülünk a gyerekkel alkotni, hagyjunk szabad teret a kreativitásának. Legyen egy bevezető élmény, amire építeni tud és tudunk (séta, beszélgetés, mese, mondóka, ének, dal, zene, vers). Nem is feltétlenül kell hívni, csak üljünk le és kezdjünk el mi készíteni valamit. A kíváncsiság hajtani fogja. Odajön, megnézi, megkérdezi, hogy kipróbálhatja-e ő is. Fontos, hogy készítsük elő a terepet! Legyen alkalmas mindkettőnk számára az önfeledt alkotásra! Minden legyen kéznél, ne törjük meg a tevékenységet keresgéléssel! Hagyjuk, hogy szabadon próbálja az eszközöket, a színeket! Ne mondjuk meg, hogy mit, és hogyan tegyen! Nem látunk bele a fejébe, neki a kép úgy lesz tökéletes, ahogy papírra viszi. Az alkotás legyen öröm, a kreativitás szabad!
Mozgásjavító általános iskolában voltam gyakorlaton. Egy 9 éves kisfiú, öt végtagra görcsös bénulással, székbe kötve. A lábujjaival tudta valahogy megfogni a zsírkrétát. A talpa alatt táblán papír, melyre hatalmas lendülettel vitt fel két színt: a pirosat és a kéket. Amikor megkérdeztem, hogy mit rajzol (soha ne mondjuk ki, mi mit látunk, hatalmas kárt okozhatunk vele!), akkor elégedett mosollyal az arcán azt válaszolta, hogy: lángoló tengert!
És még egy. A gyermeki idegrendszer érésének alapfeltétele a mozgás. Engedjük, adjunk neki teret és lehetőséget a nagymozgásokra: kúszás, mászás, járás, futás, ugrálás. Ringassuk, gyömöszkéljük, dobáljuk! Hintázzon sokat! Enélkül nem fog menni!
Az első nagycsoportos óvodásaim készítettem fel az iskolára még a pályám elején. Az egyik kislánnyal az emberábrázolása miatt nagy gondban voltam (akkor még hittem a nagy könyvben). Egy gyógypedagógus tanáromtól kértem tanácsot: elküldjem szakértői bizottsághoz vagy sem? Azt tanácsolta, hogy várjam meg a tavaszt, a gyerekek olyanok, mint a természet: tavasszal ébrednek a képességeik. Így is lett. Áprilisra ugrásszerűen fejlődött a rajza (vele egyértelműen a vizuális percepciója is), és nyugodt szívvel engedhettem iskolába.
Ha egy gyerek fejlődésével gond van, az megjelenik a mozgásában, a viselkedésében, az érzelmi állapotában. Mindig komplex jelek utalnak arra, ha valami nincs rendben, és olyankor is első körben az érzékszervek épségében kell megbizonyosodnunk, hogy nem egy látászavar, nagyot- vagy túlhallás áll a dolgok háttérében. Egyetlen rajzból, szokásból, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, de főképp ne essünk kétségbe! Jó eséllyel nincs miért!
Minden gyerek jó valamiben. A miénk is. Ha épp nem a rajzban, akkor valami másban. Lehet, hogy magas az érzelmi intelligenciája és szociálisan nagyon érzékeny. Lehet, hogy iszonyat jó a memóriája és minden mondókát, verset első hallásra megtanul. Lehet, hogy jól kommunikál, vagy jó a zenei hallása, a mozgása, annyi terület és lehetőség van, ahová Teremtőnk elrejtette talentumait. Mindezt pedig egy élet áll előttünk, hogy kibontsuk és megtaláljuk.
Legyenek a gyerekeink olyanok, akik szeretik önmagukat, szeretnek élni, alkotni, képesek és mernek próbálkozni. Ha kell újra, és újra. Ez a legfontosabb! Adjuk meg nekik az alkotás örömét (legyen az tánc, zene, mese, rajz, festés, játék), és a kreativitás szabadságát egy szebb jövőért!
Kinga korábbi posztjai visszanézhetőek blogunkon.
