Jarabin Kinga írása
Keddi cikkünkben már írtunk a „fej” mesék hasznosságáról, a mai történet különlegessége pedig, hogy az ötlet egy valós fóti helyszínen született meg egy kirándulás alkalmával.
Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.
A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – egy tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.
Az erdő szélén, a kisdomb alján, a mező közepén volt egy kis tölgyfa. Nem olyan kicsi, mint egy cserje, de nem is oly hatalmas, mint a nagy öreg tölgy, melynek odvában a mókusok laknak. Ez alatt a tölgyfa alatt éltek a gyíkok. Hosszú farkú barna, zöld hátú és kék fejű gyönyörű gyíkok. Reggelente kimásztak a levelek alól a napsütésre felmelegedni, hogy utána vígan szaladgálhassanak a kis tölgy alatt és a fa ágai között. Egy reggel még kissé fázósan, lomhán mászkáltak a gyíkok ide-oda, keresték, hol is lesz a legjobb hely a napozásra, amikor az egyik gyík valami furcsa mozgásra lett figyelmes nem messze a fától, a fűben. Még valakit látni is vélt, de nem volt benne biztos, mert mire oda cammogott, már nem volt ott senki. A következő napokban furcsa dolgok történtek. Eltűnt egy fél pár zokni és némi keksz meg csoki a gyíkok éléskamrájának dugi polcáról. A zöld hátú, kék fejű gyík volt a legöregebb, így ő ment el szólni a tündérnek, hogy jöjjön el hozzájuk, és segítsen nekik kideríteni, ki az a titokzatos valaki, aki az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló kis tölgy mellé költözött. Mert ők szívesen adnak zoknit is és enni is ennek a titokzatos valakinek, ha neki nincs, de azért elvenni kérés nélkül, mégsem illik.
El is ment a tündér az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgyfához, ahol a gyíkok laktak. Sőt, ott is maradt. Figyelte, ahogy reggelente kikúsznak a levelek alól a fűbe napozni, ahogy délután már felmelegedve jókedvűen szaladgálnak az öregebbek lenn a fűben, az ifjonc gyíkok pedig fogócskáznak fenn a fán. Figyelte a kiteregetett zoknikat, az éléskamrát, a kis tölgy mellett elterülő tájat, hátha észrevesz valamit, de semmit. Éjszakánként mindig elaludt, reggelre pedig mindig eltűnt valami a gyíkok fája tájékáról. Így történt ez három napon át, majd belátta, hogy egyedül nem fog menni, neki is segítséget kell kérnie Lencsitől és anyukájától. Természetesen Lencsiék nagyon szívesen jöttek segíteni most is. Megbeszélték, hogy este és nappal is felváltva fognak megfigyelést tartani. Így aki fáradt, az tud pihenni, aki pedig már kipihente magát, tud őrködni.
Eljött az este. Egy darabig csend volt, nem mozdult semmi. Aztán halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgy körül. Néztek, néztek bele a nagy sötétségbe, de nem láttak senkit, amikor pedig elindultak a hang irányába, hirtelen csend lett és nyugalom. Így ment ez megint három napig. Új terv kellett. Kitalálták, hogy építenek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő tölgy tövébe egy megfigyelő lest. A lest körbe rakták levelekkel, hogy elrejtsék, majd elmentek a farkas boltjába távcsövet, zseblámpát és termoszt vásárolni. Már kora este bemásztak a kényelmesen berendezett lesbe. Vittek magukkal egy-két puha párnát, plédet, forró kakaót a termoszban, arra az esetre, hogyha hűvösre fordulna az éjszaka, pár szendvicset, és persze a zseblámpákat, meg a távcsöveket.
Telihold volt. A nagy kerek sajt az égen a fényesen ragyogó csillagokkal bevilágította az egész erdőt. Minden apró bogár és fűszál mozgását lehetett látni. A kis csapat elszántan és reménnyel telve vágott neki az éjszakának. „Most, vagy soha!” – gondolták. Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan újra halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek. Elővették a távcsöveket, hogy minden apró dolgot láthassanak. Ahogy így nézték az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alatt elterülő tájat, egyszer csak megláttak egy apró, pici lényt, aki gyors léptekkel, halkan osont egyik fűszál mögül a másik mögé.
Egy erdei mumus! – szólt halkan a tündér Lencsiékhez – nagyon ritka! Nem is tudtam, hogy a mi erdőnkben is él egy. Általában egyedül élnek. Olyan picik, hogy elférnek egy gyík zoknijában! Abból varrnak maguknak ruhát. A kedvenc ennivalójuk pedig a csoki és a keksz. Teljesen ártalmatlanok. Azért bujkálnak és járnak éjszaka, mert mindenkitől nagyon félnek.
Akkor, hogy fogjuk elmondani neki, hogy tőlünk nem kell félnie? Hogy fogjuk megértetni vele, hogy szívesen adnak neki a gyíkok zoknit is és csokit is, de másét elvenni nem helyénvaló? – kérdezte Lencsi.
Énekszóval – felelt a tündér. – Egyszer a nagy fenyőerdő tündére mesélte, hogy náluk is lakott egy mumus. A nagy fenyőerdő tündére nagyon szeret énekelni. Esténként kiül a háza elé a tornácra, és ott énekel. Így esett meg az is, hogy egyszer csak megjelent nála egy kis mumus.
Lencsi, az anyukája és a tündér ott aludtak a lesben, ha már volt náluk vacsorára való, puha pléd és még párna is. Reggel Lencsi anyukája hazament valamiért a házukba, a tündér és Lencsi pedig nekiálltak dalt írni. Mire alkonyodott a tündér és Lencsi el is készültek a dallal, Lencsi anyukája pedig visszatért két fekete tokkal a kezében. Hangszerek voltak benne. Az egyikben egy fuvola, a másikban egy hegedű. Fogták a hangszereket, beültek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alá, oda, ahol tegnap a kis mumust látták és elkezdtek zenélni. A tündér a fuvolázott, Lencsi anyukája hegedült, Lencsi pedig énekelt. Lágy, szeretettel teli muzsikaszó szőtte át a lemenő nap fényét:
Egyszer volt, hol nem volt,
egy erdőszéli házikó.
Ott élek én, a Lencsilány,
anyukámmal, túl az Óperencián.
Egyszer volt, hol nem volt,
az erdő másik szélén is egy házikó,
ott él a tündér, ki megóv,
erdőt, mezőt, s minden lakót.
Ekkor már látták, hogy valami mozog nem messze tőlük a fűben. A kis erdei mumus volt az. Óvatosan jött egyre közelebb. Fűszáltól fűszálig osont halk, puha léptekkel, nehogy észrevegyék. De mivel nagyon kíváncsi kis mumus volt, nem csak hallani szerette volna a zenét és az éneket, hanem látni is, hogy honnan és kiktől jön ez a gyönyörű dallam.
Egyszer volt, hol nem volt – folytatta dalát a kis Lencsilány,
az erdő szélén, kisdomb alján,a mező közepén egy kis tölgy,
ottan élt, éldegélt egy nagy család,
gyíkok laktak lent a földön, s fent a fán.
Történt egy nap pár fura eset:
Eltűnt egy-két gyík-zokni,
megcsócsálva csoki és keksz.
Vajon ki tehette ezt?
Tanácstalan volt a sok gyík,
Jó a szívük, adnak ők, ha valaki kér,
De hogy csak úgy,
Elvegye ki erre jár, mégse szép!
Sajnálom! – szólalt meg ekkor egy vékony kis hang.
Ki szólt? – kérdezte Lencsi óvatosan, nehogy megijessze a kis mumust.
Én, és sajnálom – szólalt meg újra a kis erdei mumus, és kilépett egy fűszál mögül Lencsiék elé. – Ne haragudjatok, hogy szó nélkül elcsentem azt, ami a másé! – kért bocsánatot a kis mumus.
Lencsi lehajolt a kis mumushoz, óvatosan a kezébe vette és felemelte. Bemutatta neki az anyukáját, a tündért és a gyíkokat is. A kis mumus elnézést kért a gyíkoktól is. Elmondta, hogy nagyon fél bemenni a városba, mert annyira kicsi, hogy alig lehet őt észrevenni. Ne haragudjanak, hogy elvette a zoknijukat, és hogy megdézsmálta a csokijukat meg a kekszüket. A gyíkok megkérték a kis mumust, hogy legközelebb inkább kérjen segítséget. Elmondták neki, hogy a félelem mindig rossz tanácsadó és abból, ha másét elveszi, csak baja származik. Rossz lesz a lelkiismerete és barátok helyett haragosokat szerez magának. A kis mumus belátta, hogy a gyíkoknak igaza van. Szégyellte magát nagyon, de szerencsére a jó szívű gyíkok megbocsátottak neki. Megbeszélték, hogy mostantól segíteni fognak egymásnak. Kiderült, hogy a kis mumus nagyon okos, jó matematikából, szereti a számokat és nem csak ügyesen tud összeadni, kivonni, szorozni és osztani, de végtelen türelemmel tudja tanítani is. A gyíkok elvitték a kis mumust minden héten a városba, hogy tudjon vásárolni, a kis mumus pedig matematikából korrepetálta cserébe az ifjonc gyíkokat. Nemcsak jó szomszédok, de jó barátok is lettek. Lencsi az anyukájával és a tündérrel pedig minden teliholdas éjszakán kiment az erdő szélén, kis domb alján, mező közepén álló tölgyfa alá zenélni, hogy együtt énekeljenek a kis mumussal, mert a zene összehozza a szíveket, megnyugtatja a lelket és amikor énekelünk, akkor nem tudunk félni sem.
Kinga összes eddigi meséje visszanézhető blogunkon.
