Vas Virág írása


Nemes Nagy Ágnes (1922–1991)

Budapesten született 1922. január 3-án, ugyanitt halt meg 1991. augusztus 23-án.
1944 áprilisában kötött házasságot Lengyel Balázs író–szerkesztő–kritikussal. 1958-ban elváltak, de munkatársi, szellemi életközösségük a további évtizedekben is megmaradt.
A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin-művészettörténet szakos hallgatójaként szerzett diplomát 1944-ben. Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt.
Első verseskötete Kettős világban címmel jelent meg 1946-ban, amelyért két évvel később Baumgarten-díjat kapott. Ez évben alapította – férjével közösen – az Újhold című irodalmi folyóiratot, amely csak 1948. őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek.
Elsősorban francia és német nyelvű műveket fordított (így Corneille, Racine, Molière drámáit, Victor Hugo, Saint-John Perse verseit, Rilke és Bertolt Brecht műveit), de antológiákban számos más nyelvből is készült fordítása megjelent.
Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. 1975-től kezdődően több kötetben publikálta esszéit, verselemzéseit és a vele készült interjúkat. Önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának. 1986-ban Lengyel Balázzsal újraindította az Újholdat, mely 1991-ig, Nemes Nagy haláláig maradt fenn.

Érdekesség:

 

 

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Én láttam ezt

Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.

Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.

Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.

 

Szabó Magda (1917-2007)

október 5-én született Debrecenben, 2007. november 19-én hunyt el Kerepesen. Érettségi vizsgáját 1935-ben tette le Debrecenben, 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Ugyanebben az évben kezdett el tanítani is: két évig szülővárosában, majd három évig Hódmezővásárhelyen dolgozott. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa 1949-ben történt elbocsátásáig.
Az irodalom szinte minden területén kipróbálta tehetségét, indulásakor verseskötetekkel jelentkezett, később regényeivel vált híressé, s színpadi művei is sikereket arattak. 1947-ben házasságot kötött Szobotka Tibor (1913–1982) íróval. Ennek emlékeit Megmaradt Szobotkának (1983) című könyvében írja meg. Ebben az időszakban írja meg első versesköteteit, majd 1949-től a kényszerű hallgatás időszaka következik: 1958-ig nem publikálhat, az ebben az időszakban alkotott műveit csak később adják ki. Ekkortól datálható áttérése a regényírásra. Az 1958-as Freskó és az 1959-ben megjelent Az őz című regényei hozzák meg számára a szélesebb körű ismertséget. 1959-től szabadfoglalkozású író. Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven jelentek meg.

Érdekességek:

 

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

 

Barátságuk:

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük