Jarabin Kinga írása


Talán még emlékeznek a Kedves Olvasóink arra a pár héttel ezelőtt megjelent cikkemre a Fótinfón, melyben betekintést engedtem a kulisszák mögé, valamint egy kicsit a jövőbe. Akkor azt ígértem, hogy áprilisban nyitunk a város felé. Adunk egy kicsit önmagunkból, a szokásainkból, a kedvenc időtöltésünkből, személyes élményekből hozott írásokkal jelentkezünk.

Itt élünk Fóton, itt dolgozunk, sok embert ismerünk, sokakkal találkozunk, így már egészen biztos, hogy valamilyen kép kialakult rólunk az eddigiekben is. De azt csak kevesen tudják, hogy mivel szeretjük eltölteni a szabadidőnket, mi az, ami segít nekünk egyensúlyban maradni a hétköznapokban, hogyan látjuk a világot, mit érzünk vagy gondolunk. Az elmúlt évek változásai elszigeteltek minket is a várostól, a város lakóitól. Ezekkel az írásokkal szeretnénk lehetőséget adni arra, hogy egy kicsit újra közelebb kerülhessünk egymáshoz.

Hatalmas lelkesedéssel vágtunk bele a tervezésbe a kolléganőkkel. Mindenkinek azonnal akadt ötlete, nem is egy, amit felírt a maga kis jegyzetfüzetébe, a rá eső blog posztok időpontjával együtt. Majd ugyan ezzel a lendülettel félre is tettük, hiszen akadt még más tennivaló bőven. Mostanáig.

Amekkora elánnal beizzítottam a lányokat, épp olyan nehezen indult ez a bejegyzés. Csak ültem a gép előtt a fejemet fogva, hogy jól kitaláltam ezt magamnak. Számtalan dolog érdekel. Szeretek utazni, van egy kis robogóm, amivel hol egyedül, hol csapatostul járom az országot. Van egy kutyám, akivel sokat foglalkozunk és megyünk a kicsi lányommal. Még trükköket is tud. Van egy klassz blogom rengeteg mesével, melyekből jó párat én írtam. ITT meg is nézhetitek. Szeretek sütni. Verhetetlen az aranygaluskám. De szeretek rajzolni, festeni és fotózni is. Vajon melyiket válasszam?

Egy este a kisebbik fiammal beszélgettem – aki már amúgy a maga 16 évével annyira nem is kicsi – egy házi feladat kapcsán a klímaválságról. Elhangzott tőlem pár nem túl egetverő, se nem annyira agyonrágott, de mégis fontosnak tartott gondolat, elvégre még mindig akad olyan ember, aki egyáltalán nem veszi komolyan ezt a témát. Minderre az én alapjáraton sem túl bőbeszédű fiam tömören annyit reagált, hogy: „ezek elcsépelt hűtőmágnes szlogenek.”

Kamasz koromban aktívan sportoltam. Mesterem a terem falát tele aggatta ilyen, és ehhez hasonló „elcsépelt szlogenekkel”, mint hogy „Soha ne becsüld le ellenfeled erejét!” „A győzelem titka, hogy mindig egyel többször kell felállni, mint ahányszor elesel.”, vagy hogy „Ahhoz, hogy mosolyogj, 17 izmot kell megmozgatnod, ahhoz hogy összeráncold a homlokod, 178-at (a számokra már pontosan nem emlékszem, csak arányaiban). Miért használnál többet, mint amennyit kell?”

9 évesen írtam az első versem. Kaptam anyukámtól egy világoskék, apró virágos, mintás lapos naplót. Nagyon szerettem. Elkezdtem bele rímeket faragni. Kezdetleges kis versikéket, átiratokat. Ötödik osztályos voltam, amikor irodalom órán azt kaptuk házinak, hogy írjunk egy riportot. Írtam. Egy olasz nyomornegyedről. Kishitűségemnek köszönhetően nem lett ötös. Nem mertem bevállalni, hogy mindez saját gondolataim szüleménye, ezért azt mondtam, hogy olvastam egy cikket erről, és az alapján írtam. Megfogadtam, hogy soha többet.

A verseket első gyermekem születése váltotta fel mesékre. Megírtam a kalandjainkat, mesébe foglaltam az őt foglalkoztató világproblémákat, kérdéseket. A devecseri iszapkatasztrófával jöttek a cikkek és az újságmegjelenések. Elkezdtem blogolni, majd novellákat írni irodalmi pályázatokra. Sikeresen.

Az írás nekem kiteljesedés. Ez visz engem tovább és ad értelmet a mindennapok történéseinek. Kikapcsol, feltölt, rendezi a gondolataimat. Összehangolja a testem, a szellemem, a lelkem, valamint megkívánja mindazt, amire szükségem van, amit még szeretek, hiszen írni csak úgy lehet, ha van miről. Ahhoz pedig menni, tenni, utazni, fotózni, kirándulni, találkozni, szeretni és élni kell.

Maguktól jönnek a gondolatok. Van, hogy főzés vagy takarítás közben félre rakom a fakanalat, a seprűt és leülök írni, mert tudom, hogy nincs jobb pillanat, csak másik, de azt nem, hogy az mikor jön el. Amikor motorozom, menet közben leírom a tájat. A dombokat nem csak látom, a velem repülő madarakat nem csak megcsodálom, a lemenő nap fényében nem csak megfürdök, nekem ezek mind szavak. Amikor elkezdek írni, minden ragyogni kezd körülöttem. A színek élénkebbé válnak, a zajok elcsitulnak, az égen a felhők alakot öltenek, a kérdésekből válaszok, a problémákból megoldások lesznek.

Szerettem az edzőterem falán azokat a szlogeneket. Szerettem a hozzájuk kapcsolódó személyes történeteket, melyek hol nevetésre késztettek, hol erőt adtak. Kicsit talán szükségünk van ezekre a szlogenekre, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, és hogy ne felejtsünk el hinni, remélni és élni.

Fogadjátok tőlem szeretettel a rövid kis novellákba foglalt „elcsépelt hűtőmágnes szlogeneket” minden hónap első péntekén itt, a Művelődési Ház blogján.

A reménnyel vetett mag hittel öntözve szeretetté válik, s élni kezd.

Van az úgy, hogy nincs az a mennyiségű szeretet, ami a másik szívében lévő űrt ki tudná tölteni. Mit tesz ilyenkor az ember? Ideig-óráig, vagy évekig küzd, akar, erején felül ad, majd belefárad és elengedi.

A sebek idővel begyógyulnak, de a hegek megmaradnak. Megbocsát, különben felemészti önmagát, de nem felejt. Nem tud. Nem lehet.

Eleinte csak túlél, majd élni kezd. Sután, ügyetlenül, bátortalanul, éjszakákon át sírva, hiszen nem erre vágyott, nem ezt akarta, nem ezért küzdött és tartott ki évekig, nem ezért hozott meg annyi áldozatot.

Ahogy telnek a napok, felszabadul. Igent mond elhívásokra, baráti beszélgetésekre. Megérinti a fény, a nap melege, a hit, a remény, hogy önmagában is teljes egész, és talán élni így is lehet: nélküle.

A szíve még zárva. A gondosan rálakatolt ajtót időnként vas öklével üti a vágy, de az nem enged. A zaj elcsitul, lelkére nyugalom száll, s pár percre megkockáztatja az érzést, mintha boldog lenne. Jól érzi magát. Tud emlékezni a szépre, a jóra, amit kapott, és tud örülni annak, ami van. Hálás szívvel, nem fájón gondolni rá.

„Hosszú lesz az út.” – sóhajtott Angelina a híd szélén ülve, szédülten nézve az alatta tátongó mélységbe tudván, hogy a fájdalom épp akkora, amennyire fontos volt, a gyógyulás pedig épp annyi időt kíván magának, mint ameddig tartott.

Sokszor inkább élne lehunyt szemel, álmatag, minthogy szembe nézzen a valósággal, de az igazság leple kénytelen kelletlen hull rá fejére, szakadatlan és könyörtelen ébresztve fel álmából. Nem álmodozhat, nem várhat tovább.

Élnie kell. Furcsa ösztön ez.

Vajon fog még tudni szeretni? Hiszen szeretet nélkül élet sincs. A források az üres szív körül kiapadnak. Sivataggá, kies pusztává lesz a legtermőbb lélek is, ha nem érinti kéz, s vele szeretet.

Élet a szóban van, a csókban, az ölelésben.

Élet a mostban van, az igazban.

Angelina két kezét összezárva szorítja a kulcsot. Félve, reszketeg. Eleinte csak túlél, végül a reménnyel vetett mag hittel öntözve szeretetté válik. Ekkor a zárról a lakat a porba hull, a lány élni kezd. A kulcs a zsebében lapul.


 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük