Jarabin Kinga írása


Vágytól vezérelt életet élünk, ezért amikor a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak, azt sorscsapásként éljük meg. De vajon tényleg az? Vagy csupán az élet segít a megfelelő helyre kerülnünk azzal, hogy megadja nekünk a döntés szabadságát és a lehetőséget arra, hogy feltegyük a kérdést:

Miért jó nekem az, amit teszek?

Miért is teszem azt, amit teszek?

Miért is élek úgy, ahogy élek?


Nem nézett volna most önmagára. Férfiból is ronda, aki elázva, szétbőgött sminkkel fetreng a saját, alkohollal átitatott béltartalmától bűzlő edény mellett, mivel a lehúzóig már nem ér fel, hát még nőből. Oda volt minden méltósága. Megalázta, kihasználta, becsapta. Több, mint csúnyán átverte. Pedig mindennél jobban szerette. Önmagánál is. Úgyhogy ez már csak a hab volt a tortán. Különben meg, nem látta senki. Majd amikor magához tér rendbe rakja a lakást, megfürdik, megfésülködik, felvesz egy szép ruhát, feldob egy mosolysminket, mintha mi sem történt volna. Az újabb hazugság, hogy túlélje a napokat, bár reménykedett benne, hogy inkább ebbe még ma este sikeresen belehal. Kap egy masszív alkoholmérgezést, olyan véglegest, vagy belefúl a rókalyukba, de a még valamelyest talpon álló tudatalattija azért sejtette vele, hogy nem lesz ilyen szerencséje. Másnap égni fog a gyomra. És a feje?! A fejében lévő hangokhoz képest egy útbontó légkalapács lágy méhdöngicsélés lesz.

„Sebaj” – rántott egyet a vállán, majd újratöltött. Az üvegből a padlóra, a lyukba önmagából.

A világ megrontói: az érzelem, a vágy és a szokás.

Túlélte, épp ahogy sejtette. Az élet nem állt meg, sőt meg sem változott. Minden, és mindenki pont ott volt és úgy, ahol és ahogy tegnap este önmagán kívül hagyta.

Üres volt. Fejben, lélekben és gyomorban egyaránt. Lezuhanyozott és felöltözött, ahogy tervezte, a mosolysmink és a rendrakás elmaradt. Betelefonált, hogy ma nem megy be, se holnap. Ha már a sors megteremtette számára az egyedüllét idejét, akkor hadd szóljon, vagy kongjon, ebben a nagy űrben rendesen.

Vett egy jegyet, csak oda. Elvégre retúrt az élet sem ad. Nem tudta hová tart, melyik állomáson száll majd le, hol fog aludni, mit fog enni. Egy hétre elegendő pénz és két napi váltásruha volt nála. Legfeljebb szaglik, vagy lassan jár, hogy ne koszolódjon.

Pár órányi utazás és gyaloglás után egy szirten találta magát. A sziklán álló kereszt messziről látszott a vonatablakból, és minden kétséget kizáróan őt hívta. Csodás volt a csend, a béke, a nyugalom, még az egyedüllét is. Fentről valahogy minden más. A világ kicsi, a házak, az autók aprók, az emberek, mint a hangyák, akkorák, az egész nem több, mint egy makett, a csalódottsággal és a vereséggel együtt, melyet innen nézve képes volt a felnőtt méltóságával megélni, egy gyerek kétségbeesett tehetetlen toporzékolása helyett. Felelősséget kell vállalnia önmagáért. A saját érzéseiért, a gondolataiért, a biztonságáért, és az életéért.

Ami tegnap még sorscsapás volt, ma már ajándék: szabad volt. Végtelenül szabad.

„Amióta képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, valahogy már nem is annyira lényeges.” – mosolygott magában, miközben a növényeit öntözgette. Panelkertész lett. Na, nem tudományosan, csak úgy, szívből. Egyik-másiknak még a nevét sem tudta, csak szerette őket. Figyelte, hogyan reagálnak a fényre, a vízre, ide-oda rakosgatta őket a lakásban, addig, amíg mindegyiknek meg nem találta a legjobb helyet. Beszélt hozzájuk, s azok válaszoltak. Viszont szerették őt hatalmas zöld leveleikkel, színes virágjaikkal, az otthont belengő csodás illatfelhőikkel. Trópusi sziget lett a nappali, veteményes a terasz.

Egyedül volt, és mégis végtelenül boldog. Utazott. Sokat. Járta az országot. Amikor csak tehette kirándult, túrázott, sétált, barátokkal találkozott. A magány elkerülte, új szerelmet talált: a természetnek élt.

Lelke mélyén érezte, hogy neki így jó. Élvezte és értékelte azt a békét és nyugalmat, amit az a hétköznapok városi zajából kiszakadva a csendes, kettesben töltött óráikban neki adott. Belülről ragyogott, kiegyensúlyozott volt és erős. Most élt igazán, a saját döntései mentén: szabadon, az egész világot szeretve, és a világ viszont szerette őt.


 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük