Emu tollából


Még októberben megbeszéltem Foltos Csikó cimborámmal, hogy novemberben, amikor az időjárás engedi, meglátogatom és iszunk egy általa főzött kávét. Ugyan semmi különleges nincs az általa főzött kávéban, ami indokolttá tenne az oda-vissza 387 kilométeres, hat óra menet idejű motorozást. Leszámítva azt, hogy Ő főzi.

Foltos Csikót cimborámnak tartom, bár a szó szigorúan vett értelmével ellentétben már lassan egy évtizede nem találkoztunk személyesen. Azonban az elmúlt kilenc év részemről semmit nem változtatott a kapcsolatunkon. Ugyanolyan hálával övezett tisztelettel tekintek rá, mint egykoron. Tudniillik a húszas éveim közepén nem voltam az az otthon ülő típus. Így keveredhettem abba a helyzetbe is, amiben Csikó nagy valószínűséggel megmentette az életemet, de ha nem is hagyott volna el a lélek abban a pillanatban, egy súlyos sportsérüléssel biztosan gazdagabb lettem volna. Ugyanis volt egy időszak az életemben, amikor nem tudtam ellenállni és a kelleténél jobban engedtem az adrenalin csábításának, minek következtében párszor bikára ültem.

Történt egyszer, az egyik rodeón, hogy valamilyen úton módon leestem a – kimondva – Tripla X névre csekély mértékben hallgató bikáról. Magabiztos ülésemből olyan szerencsétlenül buktam előre, átfordulva a paprikás kedvébe került állat nyakán, hogy a földön a karámvasnak támaszkodva szembe találtam magam a dolgát becsülettel végző jószággal. A mai napig pontosan emlékszem az első gondolatomra, ami akkor támadt, amikor felfogtam, hogy egy ezer kilós bika pillanatokon belül szilánkosra töri a szegycsontomat a homlokával. Az idő töredék része alatt fogadtam el, hogy közel járok a végéhez és szememet becsukva vártam, mikor nyomja ki belőlem a szuszt.

Vártam, vártam, de semmi. Kíváncsian kukucskáltam ki a szemhéjam alól, hogy hol késik már. Utólag belátom elhamarkodottan nyitottam egyre tágabbra a szemem. Emlékszem az arcomon érzett fújtatásából arra következtettem, hogy nem lehet tőlem messzebb a derék marha orrnyílása nyolcvan centinél. A látóteremet szinte teljesen kitöltötte a barna-fehér szőr borította állati fej. Előreláthatólag fájós találkozásom XXX-el az egyik rodeóbohócnak, Foltosnak hála még sem következett be, aki feladatát végezvén beugrott a rendelkezésére álló – arra az emlékeim szerint maximum nyolcvan centiméteres – helyre, ami köztem és a bika között volt, majd ugyanolyan hirtelen odébb is szökkent. Ezzel a vakmerő, de tudatos mozdulatsorral magára terelte az állat tekintetét, ami a feje elfordítását követően nekem hirtelen oldalt fordulva utána eredt.

A bikákról tudni kell, hogy arra fut, amerre néz. Na ez volt az kérem szépen, ami miatt hálám örökké üldözni fogja. Sajnálatára a hálám szorosan együtt jár a társaságommal. Ezen kívül volt még pár közös élményünk, de számomra ez a legemlékezetesebb. Ilyen és ehhez hasonló előzmények után nem is csoda, hogy bár unszolásomra, de mégis csak szeretettel várt egy csésze frissen főzött kávéra.

A Sümeg melletti egyik kis falucskában található műhelyébe vezető útról csupán annyit írnék, hogy Magyarország egyik legszebb tájegységén, a Bakonyon keresztül közelíthető meg. Jó út és szép táj jellemezte az egész utamat.

Úti célomhoz érvén régen látott cimborám már a tornácon állva várta érkezésem. A tervezettnél egy órával később érkeztem, de ez egy kicsit sem zavarta, hiszen mégis csak én mentem, s munkanapra való tekintettel amúgy is el tudta ütni az idejét az alkotással. Foltos ugyanis bőrfaragó, festőművész és olykor-olykor nyergeket is készít.

Műhelyébe lépve megcsodáltam a munkáit, melyek az évtizedek alatt szerzett tapasztalatnak köszönhetően még szebbek voltak, mint amire emlékeztem. Ha kíváncsiak vagytok rá, Ti is megnézhetitek ITT.

Azonnal otthonosan kezdtem nála mozogni, és ez annyira jól sikerült, hogy meg is említette, hogy nem az Ő ablak melletti foteljába ültem le, hanem a vendégeknek szánt ülőalkalmatosságot vettem birtokba. Nosztalgikus hangulatban folytatott beszélgetésünket követően a régi idők emlékére egy számomra különleges dologgal kedveskedett. Kivitt egy közeli ranchra, ahol hosszú évek elteltével, újra testközelből érezhettem, milyen amikor egy bika végigmér a tekintetével, azt latolgatva, mennyire jelentek veszélyt számára. Ez eszembe juttatta, mennyire esendőek is vagyunk.

A tehenek és borjaik koncertje csak hab volt a tortán. A levegőt átjárta az erő, amit a csorda képviselt. Annyira magával ragadott a telep hangulata, észre sem vettük mennyire elrohant a legelésző vörös és fekete angusokat figyelve az idő. Sietve tértünk vissza a műhelybe, hogy még legyen időnk kávézni az indulásom előtt. “Hogy iszod?” – kérdezte. “Ahogy Te.” – feleltem. “Jó vendég.” – mondta, majd elém tette a csészét, amiben vietnami kávéból főzött, a fekete és barna minden árnyalatában tetszelgő sűrű folyadék volt. “Cukor nélkül iszom.” -nyugtatott meg, látva az arcomra kiült gondolataimat. Néhány kortyot ittam csupán abból a kivételes távol-keleti főzetből, mielőtt végleg ott hagytam volna a bögrémben. Őszintén szólva az ízlésem nem elég kifinomult az ilyen jellegű élvezetekhez.

A trécselést folytatva jó néhány téma szóba került. Volt miről beszélgetni, az Idaho-i marhatereléstől kezdve a magyarországi motorozásokig mindent érintettünk. Sok mindenről lehetett volna még csevegni – egy-két-há pohár skót párlat kíséretében főleg -, de a délutánra való tekintettel indulnom kellett hazafelé. Napnyugtával akartam hazaérkezni. A feleségem szereti, amikor a naplementében motorozva tűnök fel az úton. Azt mondja, az olyan romantikus. Búcsúzáskor megbeszéltük, hogy pár hónap vagy év múlva megismételjük. Biztos vagyok benne, hogy akkor is öleléssel fogjuk köszönteni egymást, mert az idő nem foghatja az iránta érzett hálámmal övezet tiszteletet.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük