Emu tollából
Órák hosszat gyalogoltunk. Archeológusi gondossággal néztük át a lábunk előtti területeket. Szikláról sziklára, kőről kőre, fáról fára. Néhány helyen ugyan dolgozókat találtunk, de amit kerestünk, azt nem. Nyomukat hiába követtük, nem futottunk lyukra.
Dél előtt pár perccel parkoltunk le Szentendrén a Kálvária út végén. Onnan gyalogosan indultunk a Ligniperdak feltételezett élőhelye felé. Pomáz és Szentendre között 366 méter magas Kő-hegy a szakirodalomban olvasottak szerint ideális lelőhely.
Az út a hegy oldalán elterülő réteken vezetett keresztül. Nyárelőn a mezei virágok színpompás parkettet nyújtottak a lepkék és méhecskék táncának. Erdei lendek, tarka koronafürt, sárkerep lucerna festményi szépsége feledtette velünk a gyaloglás okozta kimerültséget. Ennek ellenére örültünk mikor megérkeztünk a Kőhegyi Menedékházhoz. Éhgyomorra indultunk el, volt helye a kolbászlevesnek és a sörnek is.
Ebéd után újult erővel vetettük bele magunkat expedíciónk folytatásába. Még figyelmesebbnek kellett lennünk, mint eddig.
Az egyik ösvényen haladva egyszer csak Albert pisszeget egyet, majd suttogva megszólalt.
-Psz, apa! Inne hunna lent a fűbában.
-Mi? Nem hallom!
-Inne hunna lent a fűszál van.
Még mindig nem értettem pontosan mit mond, de ahogy lefelé mutatott megláttam: egy Ligniperda dolgozó egy fűszál alatt meglapulva várja, hogy odébb álljunk. A hangyák érzékenyek a rezgésre így, amikor néhány percig mozdulatlanul álltunk, elindult. Óvatosan követni kezdtük. Lábunkat tollpihe puhasággal raktuk egymás után. Lépésről lépésre közelebb kerültünk a bejárathoz, míg végül óvatos kis barátunk eltűnt a sötétben.
Találtunk egy bolyt, és még egyet.
A környékükön kutatva azonban a rajzásuk nyomait nem találtuk. Kicsit csalódottan ugyan, de jó hangulatban fejeztük be a frissen rajzott nőstények keresését. Jó volt.
