Verebélyi Noémi írása
Ha lehet egy nőnek férfi példaképe a színészszakmán belül, akkor nekem kétségek nélkül Sinkovits Imre testesíti ezt meg. Mindig is vonzott a „sokarcú” színészet. Egy színész ne egy karaktert tudjon magabiztosan hozni, hanem bármit. Ha valaki nem tud a szívéből, affektív emlékezetéből játszani, és nem képes átadni a közönségnek az üzenetet, akkor az egész fejevesztett dolog. Semmi értelme nincsen. A színész is szenved a hiteltelenségétől (ha érzelmileg intelligens és észreveszi) és a nézői is. Úgy gondolom, hogy Sinkovits Imre egész lényét, tudását, megfigyelőképességét, személyiségét, és idegrendszerét a színpad szolgálatába állította. Természetes hatású, őszinte karakterei mögött mindig kutató- és elemzőmunka állt. Nagyon őszintén, elsőként kislánykoromban a hangjára figyeltem fel, ez pedig az Oroszlánkirály c. rajzfilm volt. ( Az oroszlánok királya/ Simba apukája) Szinte átölelt a hangja, és makulátlan bölcsességet sugárzott a hanghordozása. Az ajándéka mai napig tart, hiszen csak be kell csuknom a szemeimet és máris hallom azt az elsőrangú (azt a mindent elsöprő) orgánumát. Ami viszont teljesen magával ragadott az a ”92 perc” amit az „És akkor a pasas…” c. magyar vígjátékban alakított Sinkovits Imre. Egyszerűen zseniális.
Összesen 19 karakterbe bújik bele a film alatt. Szerintem abszolút ”jutalomjátékként” foghatta fel.
Miközben rajzoltam a fiatalkori profilképét, próbáltam olyan alázattal végezni, ahogyan Ő tette minden munkája során. Ez a nagy színész minden színházi próba után azt mondta: „Köszönjük a próbát!”. Mások nevében is, ez nem másról szól, mint az alázatról, és a tisztelet megadásáról a rendezők felé is. Igazából minden hivatáshoz ilyen respektussal kellene hozzáállni. Akár képzőművészet akár színházművészet. Úgy vélem minden artisztika ” kéz a kézben jár”. Kiegészítik egymást. Körülbelül 7 évvel ezelőtt megkérdeztem édesapámat, melyik szakmát kellene választanom, mire koncentráljak? Képző- vagy színművészet? Azt válaszolta. -”miért is kellened választanod?” Olykor a legegyszerűbb válaszok a legigazabbak. Azon is elgondolkodtam, mikor a videót vágtam össze, hogy ha már másképp nem is lehetséges, de így szerepelhetek vele egy közös videóban. Már ez is nagy öröm nekem. A videó alatt, az egyik Sinkovits Imre idézetet fogom közölni Önökkel/Veletek, ami a színészet feladatát taglalja.
Sinkovits Imre: 1928. szeptember 21 –én született Sinkovits Jenő (vendéglős) és Göndöcs Terézia elsőszülött fiúgyermekeként. Sinkovits a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész. Öccse, Sinkó László Kossuth-díjas színművész. Felesége, Gombos Katalin szintén színművész volt. Gyermekeik: Sinkovits-Vitay András (1952) és Sinkovits Mariann (1954) színművészek.
Tolnay Klári apáca akart lenni, Sinkovits Imre pedig papnak készült. Később erdésznek, majd kertésznek szándékozott lenni. Nagy örömömre csak megtalálta a neki szánt hivatást. Valaki házi bábszínházon gyakorol (Bilicsi Tivadar) és valaki Óbudán egy poroló mellett. Sinkovits a házuk előtti udvaron a tűzfal előtti porolót teszi meg színpadának. Kedves játékokat játszanak a barátaival, mint pl. az Egyszer egy királyfi c. mesét. Az Árpád Gimnáziumba járt és ott is tette le az érettségijét 1947-ben. Szülei nem támogatták pályaválasztását. Sinkovits egyik interjújában (1994) elmondja, hogy édesanyja templomba járt fohászkodni Istenhez, fel ne vegyék a fiát a főiskolára. Ennek ellenére felvették a Színház- és Filmművészetire (mára már egyetem).
A főiskolán osztálytársa volt többek között Körmendy János, Márkus László és Felföldi László. Színészdiplomáját 1951-ben szerezte meg, de már 1948-ban fellépett a Belvárosi Színházban, 1949-től az Ifjúsági Színházban. Áldott emlékű tanárainak hívta többek között: Abonyi Gézát, Apáthi Imrét, Gellért Endrét.
„… pedig olyan jó lenne odamenni hozzájuk és megköszönni, mert a nagy útravalót, azt tőlük kaptam” –Sinkovits Imre (1994)
A főiskola után a Nemzeti Színház társulatához került több fiatal kezdővel, többek között Kállai Ferenccel, Raksányi Gellérttel, Horkai Istvánnal. Első Nemzeti Színházas időszaka 1956-ig tartott, ugyanis a forradalom alatti szerepvállalásai miatt fél évre eltiltották, majd a József Attila Színházhoz került. (Darvas Iván is ott játszott abban az időben) Sinkovits 5 éven át, 1963-ig volt a társulat tagja, és később azt mondta erről az időszakról, hogy akkor kapott igazán szárnyakat. A József Attila Színházban kapta első komikus szerepeit is, ami külön öröm volt számára és az őt addig csupán drámai szerepeiből ismerő közönségnek egyaránt. 1963-ban, Major Tamás hívására kerülhetett vissza a Nemzeti Színházhoz, amelynek haláláig tagja volt. Ez már az érett Sinkovits Imre színházi korszaka volt. Legjelentősebb szerepei Madách Mózes-ének címszerepe, Az ember tragédiájáénak Ádámja, a VII. Gergely vagy a Csák végnapjainak címszerepei. Színházi pályájának az egyik tudnivalója, hogy Mózest 22 éven át, több mint 700-szor játszotta el. Elmondása szerint nagyon szerette, és nem tudta megunni.
„Színház az első. A színházat azért szeretem, mert ott az ember közvetlenül találkozik a közönséggel, a televízió és a rádió az ugye nem ilyen műfaj vagy a film.” – Sinkovits Imre
Az én generációm sajnos csak filmekből, rádiójátékokból, illetve szinkron munkákból ismerheti. De amikből még képet kaphatunk, ha megkérdezzük a felmenőinket. Ugyan mely előadásokban láthatták az adott, ill. kutatott színészeket. Hiszen a közös tér és a színház varázslatos atmoszférája meghatározó ahhoz, hogy megismerjük a színpadon álló művészt, és az adott rendező gondolkodását.
Félszáznál is több filmben játszott. Igazából Sinkovits, a paraszttól az értelmiségig, a bohóctól a hősig bármit képes volt hitelesen alakítani. Kifinomult arcjátéka, férfias kisugárzása, és a gazdag hanganyaga lehetővé tette, hogy ideális drámai hősöket alakítson. De nem igazán lehet bekategorizálni Őt, hiszen a humora, és az átlényegülő tehetsége a legszínesebb személyiségeket tudta életre kelteni. Legendás volt az Egri csillagokban Dobó Istvánként, vagy az Isten hozta Őrnagy úrban Tót Lajos szerepében. Kirobbanó sikert aratott, (amit mindannyian jól ismerünk) A tizedes meg a többiek c. filmvígjátékban a Molnár tizedes szerepében. A Szerelmi álmokban Liszt Ferencet alakította, játszott még többek közt a Külvárosi legenda, a Fűre lépni szabad, az Alba Regia, a Két félidő a pokolban, a Legenda a vonaton, az Egy szerelem három éjszakája, a Honfoglalás és a Retúr című játékfilmekben.Valamint a Nő a barakkban, a Kaviár és lencse, a Kegyenc, az Apaszív, és A képmutatás szépségei című tévéfilmekben. A gyerekek által közkedvelt Hupikék törpikék rajzfilmsorozatban ő volt Törpapa hangja.
Egyszerre volt kiemelkedő tudású színművész, maradandó hatást kiváltó példakép, és minden egyes gondolatában magyar.
,,Hazát, hitet nem cserél az ember, amiként arcot sem. Mindkettőt őseink hagyták ránk, s a hűség kötelez.” – Sinkovits Imre
Halála előtt nem sokkal még színpadon állt, és a Magyar Színházban a Csongor és Tünde c. darabban a Tudóst alakította. Ott az utolsó előadásában még elmondhatta:
Tudós: „Élet- s halálban mért az a lehet,
Az élhet, halhat mért van eltörölve? –
S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!
Majd nem kivánnék halni, s meghalok!
S akkor, ha láttam hitványságomat,
Tán úgy kivánnám, s meg nem halhatok!
S örökre nem! nem! mindig nem! gyötör.”
Azonban az előadás után nagyon nehezére esett lépéseket tennie. Színésztársa Kozák András támogatta be az öltözőbe. Légszomjjal küzdött, még aznap éjjel nagy szomorúságunkra, Budapesten 2001. január 18-án örök álomra lehunyta szemeit.
Végezetül az Ars poeticája:
„… az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. … Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm.” (Film Színház Muzsika – 1961. 25. szám)
Noémi korábbi blogbejegyzései a témában ITT.
Források:
Mészáros István: Pannonia Sacra- Mindszenty tanulmányok, Sinkovits Imre: ,,Vígasz-lámpácskák” válogatott írások, filmarchiv.hu, port.hu, mafab.hu, szinhazszinesz.blogspot.com, citatum.hu, origo.hu, ripost.hu, youtube.com, borsonline.hu, wikiwand.hu, mmakademia.hu, hetek.hu, mult-kor.hu, baratsagmozi.hu, discogs.com, puskikiadó.hu
