Jarabin Kinga írása
Annyiszor hangzik el mostanában és egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a személyközpontúságnak az oktatásban és a nevelésben legyen az családi vagy intézményi. De vajon tudjuk mit is takar ez valójában?
Saját magam és gyerekeim példáján is látom, érzem a poroszos rendszer elavultságát, idejét múltságát és hiányosságait. Azokat a csapdákat, melyekbe belelépve épp intellektusú, kreatív gyermekekből szorongó, problémás, SNI-s kisdiák válik. De nem csak a gyerekeknek érdeke a szemléletváltás. Mennyivel több siker érné a pedagógust is munkája során, ha merne élmény alapú, személyiségközpontú módszereket választani, és így csupa csillogó szemű, érdeklődő gyerek ülne körülötte, és nem vele szembe az órán!
A személyközpontú elmélet Carl Rogers, nagyhatású amerikai pszichológus, a humanisztikus pszichológia szülőatyjának nevéhez fűződik. Megkülönböztető vonása az emberek önmegvalósítási és önirányítási képességének állandó hangsúlyozása. Az elmélet legforradalmibb gondolata, amely elválasztja más rendszerek materialista determinizmusától, a személy hatalommal való felruházásának látszólag jelentéktelen ténye, a bizalom abban, hogy az egyén képes megtalálni saját önmegvalósítása legmegfelelőbb útját.
Az önmegvalósítás önállósághoz, a korábbi élettapasztalatok gazdagodásához vezet. Feltételezi, hogy az ember rendelkezik egy ún. ösztönös értékelő folyamattal, ami értékeli tetteinket, tapasztalatainkat, hogy azok elősegítették-e az önmegvalósítást. Az ösztönös értékelő folyamat – vezérfonal az egyén életében, mely megfelelő viselkedéshez vezet. Ha az ösztönös értékelés rosszat jelez, a bizonytalanság „a valami nincsen rendben” zavarát éljük át.
Ez a szemlélet megújult figyelemmel fordul az egyénben rejlő lehetőségek összességének megvalósítása felé, és olyan jelenségek felé, mint átélés, organizmikus értékelés és érzés, amelyeknek az elmélet szerint központi jelentőségük van e lehetőségek megvalósítása szempontjából. Korábban az átélést főképp úgy tekintették, mint a szubjektív érzések gazdagságának tudatosságát. Ha azonban az átélést csak mint az érzésekről és testi folyamatokról való tudatosságot értelmezzük, ez legjobb esetben is az emberi lehetőségek teljes skálájának csak egy oldalát jelenti. Az átélés több, mint egyszerűen testi és érzelmi állapotok megtapasztalása. Azt is magában foglalja, hogy az ember tudatában van annak, ahogyan megfigyeli, felfogja, feldolgozza és integrálja a belső szervi világból, és a külső személyközi és fizikai világból jövő információkat.
“Rogers következetesen ellenállt azoknak a törekvéseknek, amelyek “gurut, eszményképet, egy mozgalom vezetőjét” akartak csinálni belőle. Képes volt arra, hogy “felvessen gondolatokat, megossza őket, ne hagyja, hogy dogmát csináljanak belőle, és egyedül neki tulajdonítsák” (Farson, 1974). Rogersnek ezek a jellemzői teljesen összhangban vannak a személyközpontú elmélettel. Magatartásával demonstrálja hitét, hogy minden embernek magának kell felfedeznie azokat az alapelveket, amelyek számára élményszerűen igazak. Így nincsenek kizárólagos társaságok, intézmények vagy folyóiratok, amelyek legjobban képviselik a személyközpontú szemléletet. Az elmélet természete maga, amely szemléletmód, életmód, attitűd, teszi lehetetlenné a kizárólagosságot és elkülönülést. Az elmélet érvényesül, amikor és ahol emberek elfogadják egymás eltérő valóságát egy olyan szellemben, amely különállás és ugyanakkor összetartozás. Az elméletnek bármilyen megközelítése, amely azt mint kizárólagosat kezeli, szemben áll az elméletben rejlő lehetőségekkel. Azonban – mint az élet minden területén – az elmélet annyit ér, amennyit alkalmaznak belőle, és az alkalmazás nem olyan könnyű, mint ahogy első pillantásra látszik. A személyközpontú elmélet tulajdonképpen megtévesztően egyszerű. Végső soron leegyszerűsíthető arra, hogy ez ember képes arra, hogy megvalósítsa a benne rejlő – önmagára és másokra vonatkozó – lehetőségeket; és ez a megvalósítás nem korlátozódik semmilyen csoportra, szervezetre vagy intézményre.”
