Németh Kálmán – Elrontott műkincsek helyreállítása

 

Gyakran olvasunk értékes műtárgyak felbukkanásáról. Olykor elveszettnek hitt művek kerülnek elő, rendszerint véletlenül: egy-egy kiállítás és raktárrendezés során, vagy stíluskritikai összehasonlítás révén és még számtalan más módon. Olykor egyébként becsült, de kellőképpen meg nem vizsgált műtárgyról derül ki, hogy megbecsülhetetlen értékű.

Persze – és sajnos, ez a gyakoribb – előfordul mindennek az ellenkezője is: a megvizsgált műtárgyról kiderül, hogy értéktelen, dilettáns utánzat vagy éppenséggel tudatos hamisítvány. A szakértő vizsgálata nyomán bizony nemegyszer összeomlanak azok a családi legendák, amelyek a féltve őrzött – s többnyire a Szépművészeti Múzeumnak megvételre felajánlott – műtárgyat körülvették. Kiderül, hogy nem „valódi” a Barabás-, a Munkácsy-, a Paál László– vagy a Derkovits-kép, s a tulajdonos kiábrándultan távozik. Nyilvánvaló, hogy könnyebb a jóhiszemű gyűjtőt megtéveszteni, mint a szakképzett műtörténészeket és restaurátorokat, akik ha ítéletükben tévedhetnek is, de technikai eszközeikkel (röntgen-, ultraibolya-átvilágítással, vegyszerekkel stb.) kétségbevonhatatlanul be tudják bizonyítani a műtárgy eredeti vagy hamis voltát.

Németh Kálmán szobrászművész, a Szépművészeti Múzeum farestaurátor műhelyének vezetője egy XV. századból való, restaurálás alatt álló Madonna-szoborral, Budapest, 1954.

Vajon hogyan?

A röntgensugár áthalad a festékrétegen, az alapozáson, majd a festmény fa vagy vászon anyagán is, tehát a képet tökéletesen átvilágítja, és a szabad szemmel nem látható idegen pótlásokat s aláfestéseket is kimutatja. (Például azt, hogy a képet egy másik képre festették rá.) De kimutatja az átfestéseket is, amelyek esetleg magának a mesternek a kezétől származnak. Az ultraibolya-sugarak hatására a festmény festékei fluoreszkálnak. Idegen, azaz az eredetitől elütő későbbi átfestések másképp világítanak, mint az eredeti színek, a hamis részek tehát pontosan körülhatárolódnak. Például ha egy festményről hiányzik a mester aláírása, mert az az idők folyamán lekopott, ultraibolya-átvilágítással mégis kimutatható. A szabad szemmel már nem látható, de ottmaradt kötőanyag-részecskék fluoreszkálása ugyanis pontosan megmutatja a lekopott szöveg helyét. Infravörös sugárzásban készített különleges fényképfelvételeken – minthogy a sugarak a festmény alsóbb rétegeibe is behatolnak – az előhívás után egyszerre jelenik meg mind az átfestés, mind az alatta levő eredeti kép.

Ismeretlen itáliai mester munkája a XVI. századból (valószínűleg orgonaszekrény alkatrész). A XVIII. század középen Szent Cecíliát festették rá.

Az átfestésre használt festék- és kötőanyag rendszerint más, durvább szemcséjű, mint az eredeti. Egyszerűbb esetekben szabad szemmel is azonnal észrevehetjük a különbséget, kivált ha a képet súroló fényben vizsgáljuk. Az idegen pótlás – más anyagánál fogva – az eredeti kép anyagától elütő, szabad szemmel is látható módon oxidálódik. Épp ezért a későbbi ráfestések néha már egyszerű terpentines kezelés után is leoldódnak, ellenben az eredeti festék csontkemény marad. Vannak festmények, amelyekről könnyűszerrel oldható le a későbbi ráfestés, de vannak olyanok is, amelyekről csak mikroszkóp alatt, milliméterről milliméterre haladva, mechanikai úton, éles sebészkéssel távolíthatjuk el a már szintén csontszáraz, rendszerint korabeli átfestéseket. Egy-egy- hasonló feladat megoldása néha évekig tart. Előzőleg persze röntgenvizsgálat végzendő, amely kimutatja a teljes vagy a részleges ráfestéseket. Kákay-Szabó György, a Szépművészeti Múzeum főkonzervátora Lucas Cranach „Krisztus siratása” című képének alsó, kétszeresen átfestett részén a restaurálás során öt, eddig ismeretlen arcképet és két családi címert tárt fel.

A Szépművészeti Múzeum farestaurátor műhelyében. A képen: Németh Kálmán szobrászművész, a műhely vezetője, egy XVI. századból való Pieta kompozíciót restaurál, Budapest, 1954. március 16, fényképezte: Gink Károly.

A hamisított Lorenzo Lotto-szignatúrával (aláírással) ellátott, „Két szent nő”-t ábrázoló töredéken a vastag átfestés eltávolítása során jellegzetesen XV. századbeli olasz mester (Pemgino?) műve bontakozik ki. A második világháború idején elpusztult mikroszkóp hiánya miatt Kákay-Szabó évekig nem tudta folytatni az elkezdett munkát. A mű végleges meghatározása érdekes feladatot ró a művészettörténeti kutatásra. A szakértő figyelmét a restaurálás előtt rendszerint az eredeti kézvonások elütő jellege, finomsága, más stílusa kelti föl az illető műre. Ritka eset ugyanis, hogy valamely műtárgyat teljes egészében átdolgoznak. Az eredetiből általában megmarad annyi, hogy a kutatás számára támpontul szolgálhat. Egységesítő firniszeléssel, „patinázással” persze ezt is úgy eltorzíthatják, hogy alig lehet az átfestett környezettől megkülönböztetni. Esetenként más és más gyaníttatja a szakértővel, hogy átdolgozott műtárggyal van dolga. A műtörténész inkább a stílusból, a restaurátor a műtárgyak anyagának állapotából vonja le következtetéseit. A stílusbeli ellentmondás éppoly áruló jel lehet a szakavatott szem számára, mint egy képen belül a kétféle, elütő jellegű repedezés.

A tárgyi tudáson kívül a megérzésnek, az egyéni intuíciónak itt is éppolyan fontos a szerepe, mint bármelyik más tudományban. A legtöbb meglepetés a restaurátorműhelyek csöndjében születik, mégpedig a technikai eszközök és az ösztönös megérzés jóvoltából. A fölfedezés tiszta örömét fokozza, ha a megérzés helyességét a tudományos vizsgálat igazolja. De néha, amikor megtévesztésig hasonló, esetleg azonos anyagból, nagy művészi készséggel és technikai tudással készült tudatos hamisítvánnyal állunk szemben, még a kiváló szakértők számára sem könnyű feladat a mű vizsgálata. Elég, ha itt a hírhedt Vermeer-hamisítás perére, vagy a napjainkban a müncheni Pinakothekből eltávolított Liscano nevű spanyol festő Goya-utánzatára utalunk. A Vermeer-képhamisítás perében Paul Coremans brüsszeli professzor kérte a mi Szépművészeti Múzeumunk tulajdonában levő Vermeer-kép röntgenfölvételét. A fölvétel kimutatta, hogy a „Női képmás” alatt semmiféle aláfestés vagy idegen maradvány nem található. Coremans professzor pedig épp azt kívánta bizonyítani a perben, hogy a két állítólagos Vermeer-festmény alatt más képek maradványai is ott vannak, holott Vermeer hiteles képein ilyenek nem fordulnak elő. A Kákay-Szabó készítette fölvétel igazolta Coremans professzort.

Németh Kálmán szobrászművész, a műhely vezetője restaurálja az XVI. századi észak-olasz Angyali üdvözlet című szobrot a Szépművészeti Múzeum farestaurátor műhelyében, Budapest, 1954. március 16. fényképezte: Gink Károly.

Mindez azt bizonyítja, hogy egyetlen műtárgy fölött sem szabad közömbösen elnéznünk, még akkor sem, ha már múzeumi tulajdonba került: a felszín alatt esetleg a föltételezettnél sokszorosan nagyobb érték húzódhat meg. Fokozottan érvényes ez a magántulajdonban, a közületi és az egyházi tulajdonban levő műtárgyakra, elsősorban azokra, amelyekről tulajdonosaik nem is tételeznek föl különösebb értéket, épp ezért nem is törődnek karbantartásukkal, nem óvják őket, s könnyű szívvel túladnak rajtuk, vagy anyagukat más célra használják fel. Szépművészeti Múzeumunk Régi Külföldi Képtárának egyik nagy értékű Canaletto-képét csak a szerencsés véletlen mentette meg attól, hogy dekorációs célokra feldarabolják. Ez csak egy eset, amelynek nem lett gyászos vége, de hány olyan volt és van, amelynek híre el sem jut a szakértőkhöz! Hány, de hány értékes festmény és szobor pusztul vagy rongálódik a tudatlanság és nemtörődömség miatt! Nyomatékosan szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, akinek műtárgyszámba vehető érték van a birtokában, hogy mielőtt „kiselejtezne” valami régi „ócskaságot”, forduljon előbb szakértőhöz, mert meglepetések a legközömbösebbnek látszó esetekben is előfordulhatnak. Vidéki műemlék-restaurálásaim során nemegyszer találtam már plébániák padlásán a szó szoros értelmében szemét közé süllyesztett értékes, eredeti barokk, sőt még régebbi stíluskorszakból származó szobrokat. Néha csak azért selejtezték ki őket, mert nem voltak „szépek”.

Németh Kálmán restaurálás közben, 1960-as évek.

Németh Kálmán szobrászművész, a Szépművészeti Múzeum restaurátora előkészíti a szobrokat a Régi szobrok című kiállításra, Budapest, 1961. július 12.

Sajnos, műemlékvédelmünk nagyon fogyatékos. A múlt év nyarán Tarcalon jártam. Szomorú látványban volt részem. Ismeretlen tettesek vandál módon elpusztították az ottani óbarokk kápolnácska berendezését. Ma már ez ugyan nem fordulhatna elő, de ha a műemlékfelügyelőség helyreállíttatja is a kápolnát, amely műemlék, még a leggondosabb restaurálás is csak „eső után köpönyeg” lesz. Mennyivel egyszerűbb lett volna előre megóvni az értékes szobrokat!

A műtárgyak valóságos népvándorlásával került át a Szépművészeti Múzeumba 1950-ben az Iparművészeti Múzeumból egy közepes, vidéki, barokk emléknek látszó feszület. Évtizedek óta kallódott ott más raktári anyaggal egyetemben, amelyet sem kiállítani, sem kidobni nem lehetett. A lábnak a szobor többi részétől elütő, finom formaképzése, a karoknak első pillantásra is feltűnő aránytalansága s a szobron levő, páncélszerűen vastag festékréteg fölkeltette a figyelmemet. Egyszerű kopogtatásra is érezhettem helyenként a felület alatt meghúzódó üres teret. Óvatosan felbontva döbbentem rá, hogy a több milliméternyi vastag festék-, gipsz- és vászonréteg alatt valószínűleg középkori faszobor rejtőzik.

A Szépművészeti Múzeum farestaurátor műhelyében. A képen: Németh Kálmán szobrászművész, a műhely vezetője, a XVI. századból való leibitzi oltárt restaurálja, Budapest, 1954. március 16., fényképezte: Gink Károly.

Németh Kálmán restaurálás közben, 1950-es évek.

A jellegzetes barokk korabeli kontár javítás eltorzította a figura eredeti stílusát, és kiforgatta karakteréből. A szobor eredeti két karja valószínűleg szúrágástól pusztult el, úgyhogy a szobor javításra szorult. A barokk-kori javító a hiányt új, de a szobor stílusához semmiképpen sem alkalmazkodó nagy, vastag és otromba karokkal iparkodott pótolni. Vaspánttal erősítette őket a vállakhoz, majd beborította vászonnal, és gipszréteget kent rá. A „stílusegység” kedvéért az egész testet, sőt a fejet és az arcot is hasonló sors érte, azzal súlyosbítva, hogy a kontárkodó a fejet még külön le is fűrészelte, és a nyakat megtoldva, az egészet a barokk ízlésnek megfelelően, hatásfokozó célzattal mélyen előredöntötte. Gipsszel a finoman mintázott arcot és a hajat is teljesen deformálta, úgyhogy a szobor fölismerhetetlen lett.

Ismeretlen itáliai mester: Corpus, XIII. századból

A hamis pótlások és az átfestés gondos eltávolítása után a több milliméter vastag gipszréteg alól egy csaknem teljesen ép fa Corpus bukkant elő. Balogh Jolán művészettörténész kutatása a szobrot egy Spoletóban működött mester 1210-1220 táján keletkezett művének határozta meg. Most a Szépművészeti Múzeum Régi Külföldi Szoborgyűjteményének első termében láthatjuk. Ez és még számos más eset juttatott ama meggyőződésre, hogy a múzeumnak már ismert anyagán belül is még mindig érhetik meglepetések a kutatót, a magántulajdonban levő műtárgyak meg éppen szinte korlátlan lehetőségeket ígérnek.

Ismeretlen itáliai mester: Corpus, XIII. századból

Minden egyes műtárgy, amely az ismeretlenség és a feledés homályából bukkan elő, nemzeti művelődésünket s művészi hagyományainkat gazdagítja, ezek pedig ma már egész népünk kincsei. Ezért hangos szóval hívjuk fel ifjúságunk s egész népünk figyelmét e nemzeti kincsek ápolására, tiszteletben tartására és védelmére.


A cikk megjelent: az Élet és Tudomány XIII. 1958.V.11.19.-i számában.


 

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

2 hozzászólás a(z) Németh Kálmán – Elrontott műkincsek helyreállítása bejegyzéshez

  1. Zsóka mondta:

    Végre jó kezekben van Németh Kálmán hagyatéka.Szakmailag hozzá értő, szívvel kezelő,rengeteg munkát beleado,remek vezető Balogh Dávid.Gratulalok! Csak köszönet jár érte.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük