Kőszegi Réka könyvtárvezető írása


A karácsonyi mézeskalácssütés az egyik legjobb program, ha gyerekünk van. Kislányommal idén is nagy élvezettel nyújtottuk, szaggattuk ki a szíveket, csillagokat, fenyőfákat, virágokat a mézes tésztából és lelki szemeim előtt megjelentek a művészi színvonalú díszítőmotívumok; a vékony cirádák, a hófehér szecessziós indák közt megbúvó leheletfinom virágok, amikkel díszíteni szándékozom minden évben az aranybarnára sült mézeskalácsokat. Miután túl kicsi, majd túl nagy lyukat szúrok a nejlonzacskóra – és véletlenül se a sarkába -, meglepő helyen kezd ömleni a porcukros tojáshab, mint egy gejzír; leöblítem a csuklóig cukormázas kezeimet, dühösen kihajítom a használhatatlanná vált habos zacskót, ezúttal töményebbre keverem a díszítőhabot és nem zacskóba töltöm, hanem a műanyag habnyomóba. Abból meg nem akar kijönni. Kimosom a habnyomót, újrakeverem kevesebb porcukorral a tojáshabot és még egy kísérletet teszek. A szecessziós motívumokról már rég letettem, az is bőven elég, ha nagyjából követni tudom a mézeskalács peremét és közben fennhangon elmondom az ezzel kapcsolatos véleményemet.

Ennek hatására eszembe jut elolvasni neki nevelési célzattal Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meséjét, amiben mindaz nyomban valósággá válik, amit a költő dühében kiejt a száján. Akinek rosszat kíván, annak leég a szakálla, kitörik a lába. Még a saját háza tetejébe is belecsap a villám. Csak azért nem történik ennél sokkal több tragédia, mert Berzsián inkább önkéntes száműzetésbe vonul, nehogy valaki megint feldühítse például azzal, hogy önuralmat javasol neki. A meséből megtudhatjuk, hogy „kő kövön nem maradna, ha csak úgy szíre-szóra mindenki dühös kifakadása valóra válna. Lecsapna ránk a kólika, dögvész, lepra, kolera, rosseb és franc. Törött végtagok röpködnének a rommezőn botorkáló süketek, kukák és vakok fölött, akikbe ráadásul egytől egyig belecsapna a mennydörgős ménkű.”

Azért vannak a jó barátok, hogy kimozdítsák a tehetetlenségbe süppedt költőt és összedugják a fejüket, mi lehetne a megoldás.

„- Ide figyelj, Berzsián, csak annyi az egész, hogy akire dühös leszel, annak mérgedben ne rosszat, hanem jót kívánj! Egyszerű, nem? …

– Mondjuk – magyarázta -, egy kopasz ember rálép a lábadra. Te dühbe gurulsz, és azt mondod neki: Nőjön ki a hajad!

– Ez az, nagyszerű! – rikoltozta a Hörpentő.

Megdobbant boldogan a kopaszok szíve. Na, mindjárt kinő a hajuk.

Berzsián elszomorodott.

– Mondd, Violin, ha neked egy kopasz ember rálép a lábadra, mit mondasz neki?

– Hát… hát – hápogott Violin – azt mondom neki, hogy…

– Hogy? – kérdezték tőle kórusban.

– Hát azt, hogy – vallotta be szégyenkezve Violin – verje ki a ragya azt a kugligolyó koponyádat.”

Olyan káromkodást kell találniuk, ami nem árt senkinek.

„Már-már föladták a harcot, amikor újra kivirult Violin, a fülrepesztő zenész arca.

– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! – kiáltotta.

És boldogan felrivallt a kocsma, boldogan felrivallt Berzsián is. Ez az! Ezt aztán mondhatja!

Neki is láttak mulatni. Csapra vertek még egy hordó szivárványszörpöt. Aztán meg a többi kilencvenkilencet.

Aztán persze hazamentek. Aludni tértek. De hiába tértek, aludni egy se tudott. Mert fütyült valami kegyetlenül. Mit fütyült?! Vonyított, zengett, fütyörészett. Nyitják az ablakot, kinéznek, ej, a fűzfán fütyülő rézangyalát, minden fűzfa tele van fütyörésző rézangyalokkal.

– Ej, Berzsián, Berzsián! – kiabáltak, de mindhiába.

Egy perc nyugta sem volt senkinek a fütyörésző rézangyaloktól. Pár nap múlva meg már majd megőszült az egész város. Mert a fütyörésző rézangyalok átterjedtek az akácokra, át a hársakra, át a juharokra, át a platánokra.

De akkor szerencsére az összes rézangyalba belecsapott a villám.”

A Berzsián és Dideki című kötet tele van több hasonlóan kedves és szellemes történettel, érdemes elővenni, ha egy kis nevetésre vágyunk ezekben a nem mindig vidám időkben.

Lázár Ervin meséi engem mindig jókedvre derítenek, épp ezért meglepődtem, amikor a főiskolán Gyermekirodalom tantárgyból házi dolgozatot kellett írnunk arról, hogyan hatott Andersen Lázár Ervinre. Nagyon szeretem Andersent, de a majdnem 7 éves gyerekemnek még nem olvastam tőle a Rút kiskacsán kívül semmit, mert úgy érzem, nincs még itt az ideje annak, hogy tragikus végű mesékkel találkozzon.

Magamtól nem jutott volna eszembe párhuzamot vonni Andersen és Lázár Ervin között, mert stílusuk első ránézésre teljesen különböző. A Lázár Ervin mesék tele vannak játékossággal, vidámsággal, ellentétben Andersen nagyon szép és nagyon szomorú meséivel. Az első hasonlóságot mégis akkor fedeztem fel, amikor rájöttem, hogy nem is annyira vidámak Lázár Ervin meséi. Valóban tele vannak játékossággal, mégis ott bujkál a sorok között valami megfoghatatlan szomorúság. Ha egy-két Andersen mesét elolvasunk, már szinte törvényszerűen tudjuk, hogy a többi mesének is szomorú vége lesz; Lázár Ervin a meséi végén gyakran ébreszt felemás érzéseket az emberben, de a nála sem ritka szomorú befejezés a meglepetés erejével hat ránk. Talán pont a meseszövés játékossága miatt nem számítunk a szomorú végkifejletre.

A meséknél nem szokványos a szomorú befejezés, ebben valóban hatással lehetett Andersen Lázár Ervinre. (Megjegyzem, szerintem a Walt Disney mesék valahol ott romlottak el, amikor vitába szálltak Andersennel és úgy gondolták, jobb, ha a Kis Hableány nem hal meg a végén.)

A másik hasonlóság a két író között, hogy nem csak állatok és különleges teremtmények a mesék főszereplői, de mesteri módon lehelnek lelket élettelen tárgyakba is. Andersennél hemzsegnek a karakteres, érzésekkel, emberi jellemvonásokkal rendelkező tárgyak; élettörténetük, személyiségük van, vágyakoznak, emlékeznek; szeretetre, örömre, bánatra képes teremtmények. Lázár Ervinnél gyakran botlunk különleges meseszereplőkbe, olykor egy kisfiú szeplői mennek világgá, máskor a Reggelt személyesíti meg, beszélnek a virágok, a fák, a lyukas zokni, sőt maga a lyuk is.

Hogy Andersen mi módon hathatott még Lázár Ervinre, arra magam is kíváncsi voltam, így keresgélni kezdtem és találtam egy internetes forrást[1], mely a „happy end” elmaradását említi az elsők között. Andersent a szomorú végű „antimese” megalkotójaként említi és hozzáteszi, hogy Andersen ily módon az egész korszerű gyermekirodalomban törvényszerűvé tette, hogy a mese rosszul is végződhet.

Bár nem ismertem Lázár Ervin „A legkisebb boszorkány” című meséjét, Utasi Anikó elemzését olvasva az utolsó kétely is szétfoszlott bennem azzal kapcsolatban, hogy Andersen hatott Lázárra. „A kis hableány” történetéből több ponton merített az író. Mindkét mese főhőse egy királyfiba szerelmes, viszonzatlanul. A végén mindketten széllé változnak, szerelmük pedig mást választ feleségül, s önmaguknak sem vallják be, hogy valójában a hableányt illetve a kis boszorkányt szerették igazán.

Egyik legkedvesebb Andersen mesém „A rút kiskacsa.” Andersen stílusára jellemző, hogy olvasója szinte látja maga előtt a sárguló búzatáblákat, a napfénytől szikrázó tájat, sőt nem csak látja, de érzi is a napfény melegét a bőrén, az összes érzékszervünkre hat, magával ragad egy másik világba, mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt fejjel olvassa először az ember, soha többé nem fogja elfelejteni.

A rút kiskacsa más, mint testvérei. Csúnyácska szegény, senki más nem látja meg benne a szépet, csakis az édesanyja. Még az ő szeretete sem tudja megóvni a szüntelen csipkelődéstől, csúfolódástól, s ami nagyobb baj, hamarosan már kacsamama is ellene fordul, látni sem akarja. Szégyenében elmenekül, hontalanul bolyongva keres új társakat. Sehol sem talál igazi otthonra, barátokra, így végül magányosságba vonul. Közben vágyakozik, ahogyan Andersen más meséiben vágyakozik a fiatal fenyőfa a pompásan feldíszített szalonokba, majd vissza az otthonába; ahogy vágyakozik a kis hableány az emberek világába, a gyufaáruslány a meleg szobába, a feketerigó és a kisfiú egy barátra, az ólomkatona a balettáncos papírhölgy után vagy Gerda Kay után. Andersen meséi olyanok, mint az élet: olykor beteljesednek ezek az álmok, olykor pedig szertefoszlanak, keserű csalódást hoznak. „A rút kiskacsa” álma, hogy magasan szálljon a karcsú fehér nyakú hattyúkkal. Ösztönösen húz azokhoz a szíve, akik az övéi, s vágya sokszorosan beteljesül, amikor gyönyörű hattyúvá serdül. Megtanulja, hogy a szépség, és a boldogság ajándék, ezért nem lesz kevély sosem. Ő abban különbözik Andersen tragikus végű kis fenyőfájától, hogy felismeri és megéli a boldogságot akkor, abban a pillanatban, amikor megadatik neki.

Lázár Ervin „A Hétfejű Tündér” című meséje hasonlóan a csúnyasággal, szépséggel foglalkozik. Az egyes szám első személyben előadott furcsa, szürrealista történet főszereplője szintén egy rendkívül csúf teremtmény. Lázár Ervin igen ékesszólóan ecseteli a főszereplő csúfságát, ennek érdekében szokása szerint szokatlan szavakat alkot: gacsos, ocsmonda, tyúkmell, puklis, stb. Ezen szavak egy része teljesen értelmetlen, mégis Lázár képes arra, hogy értelmetlen szavak jelentésére megtanítsa olvasóját. Ezáltal aztán mindenki képzeletében másként jelenik meg a gacsos lábú, ocsmonda orrú, tyúkmellű szerencsétlen flótás. Bár rendkívül mulatságos őt elképzelni, főszereplőnknek legalább akkora gondot jelenthet csúfsága, mint a rút kiskacsának, hiszen ő is nagy útra indul bánatában. Jóval elszántabb a rút kiskacsánál, hajtja őt a düh elvarázsolója, a hétfejű szörnyeteg felé. Eközben bimm-bumm, dimm-dömm, zitty-zutty, sutty, nyissz és hasonló hangutánzó, hangulatfestő szavak árulkodnak a főhős hangulatáról és tetteiről. Hirtelen haragú hősünk nem sokat teketóriázik vagy kérdez, azonnal kaszabolni kezdi az alvó szörnyeteg fejeit. Ha eközben halálhörgésre számítunk vagy hasonló szörnyűségekre, csalódni fogunk: a szörnyeteg haláltusáját virágillat lengi körbe, forrás és csermely csobogása, csengettyűk és békességes harangok hangja száll, s lassan-lassan a dühtől elvakult bosszúálló is föleszmél, hogy az ellenség, aki ellen hadakozik, a barátja. Gyűlölet helyett mélységes szeretetet kap viszonzásul tettéért, mint aki megéli a tanítás mélységes értelmét; hogy nyújtsd oda a másik orcádat is, nem azért hogy nyomorultul elpusztulj, hanem hogy lehulljon az ellened támadó fegyver.

A tündér szeme olyan, mint a víztükör, melyben a rút kiskacsa megpillantja valódi önmagát, megmutatja Lázár Ervin csúf hősének is, hogy már egyáltalában nem rút, mert megváltozott. Lázár meséje ezzel a bravúros fordulattal megdöbbenti az olvasót, aki ha azt gondolta volna, hogy egy könnyed, bolondos, felejthető kis történet sorait olvassa, rendkívül zavarba ejtő módon azon kapja magát, hogy a csúf főhőssel együtt szinte megbénul a meglepetéstől.

Mindkét író esetében igaz az, hogy olyasfajta szépség, szeretet és tisztaság árad a meséikből, amire mindig is nagy szüksége volt a gyerekeknek: de talán soha nagyobb szükségük nem volt rá, mint ma; az erőszakos, őrületes tempót és divatot diktáló animációs mesefilmek hamis világában.


Felhasznált irodalom

Andersen, Hans Christian – Andersen legszebb meséi / vál. és a gyerekeknek átdolg. Rab Zsuzsa. – 4. kiad. – Budapest : Móra, 1978. – 305 p. ; 25 cm – ISBN 963 11 1138 5

Lázár Ervin – Berzsián és Dideki  / Lázár Ervin ; Réber László rajzaival. –  Budapest : Móra, cop. 1979. – 138 p. ; 24 cm – ISBN 963-11-1623-9

Lázár Ervin – A Hétfejű Tündér / Lázár Ervin. – 5. bőv. kiad. –   Budapest : Osiris, 1995. – 128 p. ; 20 cm- ISBN 963 379 112 X

Utasi Anikó – A legkisebb boszorkány : anderseni motívumok Lázár Ervin meséiben [elektronikus dok.] / Utasi Anikó

URL: http://epa.oszk.hu/01000/01014/00019/pdf/049.pdf [2010-05-02]

[1]  Utasi Anikó: A legkisebb boszorkány


 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Megszakítás