Könyvajánló: Péterfy-Novák Éva – Egyasszony /Fót Városi Könyvtár/

Pap Anita könyvtáros írása


Péterfy-Novák Éva 1961.12.05-én született Miskolcon, írói pályafutását 2013-ban kezdte Egyasszony című blogjával, melyet 2014-ben az Egyasszony című könyv követett. A könyv olvasása során átéltekről szeretnék most írni kedves olvasóinknak.

Fotó: Péterfy-Novák Éva Facebook oldala

Az Apád előtt ne vetkőzz és A rózsaszín ruha című könyveiről már korábban írtam beszámolót, szeretettel ajánlom Éva összes írását. Számomra az a „jó könyv”, amikor érzem az illatokat, érzem a félelmet, érzem a fájdalmat, érzem az örömöt és mindent, amit az író érzett mikor papírra vetette mondanivalóját.  Éva ilyen könyveket ír.

Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar. Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve. Azóta eltelt nagyon sok év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni. Az Egyasszony blog, amely megmutatta, hogy Péterfy-Novák Éva története nem csak egy asszony története. Elhallgatott és fájdalmas emlékek kerültek a felszínre, mert a blog szövegei sok ezer nőnek adtak erőt addig feldolgozhatatlannak hitt események kibeszéléséhez.

A történet a mozgássérült és értelmi fogyatékos kislánya elvesztéséről, a halva született kisfiáról és a pokollá váló házasságáról szól. Terapeutája tanácsára kezdett írni, így látott napvilágot szavakba öntve mindaz, ami egy asszonnyal megtörtént. Nagy bátorságra vall úgy megírni egy ilyen történetet, hogy az saját magunkról szól. Újból és újból átélni mindazt, ami történt nem lehetett könnyű lelkileg viselni, még ha a gyógyulásának érdekében is történt. Semmit sem tagad, semmit sem szépít – Éva őszintén beszél a kislányával, Zsuzsikával töltött évekről, az őt ért veszteségekről, az őt ért bántalmazásáról, a saját harcáról és mindarról, ami segített megtenni a következő lépést. Így segít kimondani, amiről mindenki hallgat.

Zsuzsika december 4-én lett volna 36 éves. (Fotó: Péterfy-Novák Éva Facebook oldala)

A középpontjában két meglehetősen kényes téma áll: a bántalmazás, illetve az élet súlyos, gyógyíthatatlan beteg gyermekkel.

Diósgyőr, nyolcvanas évek dereka. Fiatal pár, régóta áhított gyermek születik, de nincs minden rendben a születésekor. Ami számomra felfoghatatlan, hogy az anyuka előtt titkolják, hazudnak, elhallgatják, hogy nagy a baj, és hogy mi is történt pontosan, hogy nincs minden rendben. A szüléskor komplikációk lépnek fel és Zsuzsika a kislány súlyos beteg, de állapotát köd övezi az édesanya számára. Majd sorozatos vizsgálatok, orvostól orvosig járás után végre valaki kimondja őszintén. –Anyuka, a kislánya súlyosan fogyatékos és valószínűleg nem fogja megélni a felnőttkort. Hogyan lehet együtt élni ezzel a tudattal, hogy a gyerekünk folyamatos ápolásra szorul és meg fog halni? S, ha mindez nem lenne elég, a férj a folyamatos nyomás alatt kezd egyre agresszívabbá válni, szép lassan, szinte észrevétlenül vált át bántalmazásba a cselekedete. Az anyuka önhibáztatásba esik. („rajtam múlik, biztosan nem szeretem, nem tisztelem eléggé”) Ez az abszurditás elgondolkodtató. Szokásos játszma veszi kezdetét: pofonok, fenyegetőzés, zsarolás majd megbánás, fogadkozás, ígérgetés, könyörgés – ilyenkor megkapja az asszony az annyira áhított figyelmet. Ördögi kör, melyből nincs kiút.

A könyv fokról fokra mutatja be a folyamatot, a stációkat, ahogy ketten eljuthatnak eddig a stádiumig. Milyen érzések motiválják az anyát, aki minden szándéka ellenére megmarad egy ilyen kapcsolatban? Mindenre választ kapunk. Önáltatás, sajnálat, önbizalomhiány, szorongás – ezek az érzések horgonyozzák bele a bántalmazottat a földi pokolba. A szenvedést még fokozza, hogy mindez olyan családban megy végbe, melyben egy halmozottan sérült kislány cseperedik.

Ami számomra nehezen megemészthető, az asszony családjának reakciója. A család teljes cselekvésképtelensége. Hiszen kire támaszkodhatnál, ha nem a család segítségére? Természetesen egy idő után tökéletesen tisztában vannak vele, mi zajlik, mégsem tesznek semmit. Miért? Világos, hogy a nyolcvanas évek világa más volt, más szabályokkal, ráadásul vidéki mentalitással. Holtomiglan-holtodiglan képzelt házassággal, fejet hajtva a férfi akarata előtt, de még így is nehéz megérteni a viselkedésüket.

A könyv a hagyományos értelemben nem regény. Talán tudatfolyamnak nevezhető, zuhatagként ömlik ki a szerzőből a sok évig lefojtott rengeteg érzelem. Adódik ez a mű keletkezéstörténetéből is, hiszen a fejezetek eredetileg bogbejegyzésként láttak napvilágot. Nem szépirodalmi értékei miatt fontos ez a könyv, hanem mert egy olyan utat mutat be, melyre bármikor bárki odatévedhet. De az olvasottak talán segíthetnek abban, hogy tudatosabban viseljünk hasonló szituációkat.

Fotó: Dobozi-Dudás Bernadett

„Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk, és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen a dolog. Kádár doktor leereszkedően megpaskolja a fenekem, és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodom, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.”

„Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. A fejem fölött megbeszélik, milyen jó teniszmeccs lesz ma, és a doktor közli, kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el.”

„A doktor szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, rövid szőke hajú, és friss az arca.

Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni: ha lány lesz a baba, róla nevezem el. Zsuzsika még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában.”

„Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, és sustorognak. Azt mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy, hogy szóljon anyunak, ő pedig azt mondja, én sem sírtam. Erre azon viccelődnek, hogy ez biztosan családi vonás.”

„A fehér garbó nekem valamiféle elementáris rossz érzést okoz. Most eszembe jut, miért. Valamikor a nyolcvanas évek legelején, friss házas fiatalasszonyként idegen városba költöztünk Istvánnal. Nem ismertem ott senkit, de nagyon szerettem volna barátkozni, így boldogan mondtam igent a mesteremnek, Magdinak (kozmetikustanuló voltam), mikor megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni őt vásárolgatni. Szóval munka után együtt elsétáltunk az ottani Centrum áruházba nézelődni. Vásárlás lett a nézelődésből, Magdi több fehér és színes garbót is vett a férjének. Milyen jó ötlet, gondoltam, és én is kiválasztottam egy szép fehér darabot. Nem volt drága, százhúsz forintba került. A borravalókból össze is gyűjtöttem ennyit, gondoltam, meglepem vele a férjemet. Ha Magdi azt mondja, hogy ez elegáns viselet, akkor én azt elhiszem. Én magam nem nagyon tudtam, tizenkét éves voltam, amikor apu meghalt, nem élt velünk férfi sohasem. Honnan sejthettem volna, mi az elegáns a férfiaknál! Örültem, hogy egy ilyen kedves nő ízlésére hagyatkozhatom, és boldogan vittem haza a százhúsz forintos garbót. Na, a boldogságom körülbelül olyan egy-másfél perc múlva el is párolgott, mintha soha nem is lett volna. István rettenetesen leteremtett, hogy miért szórom a pénzt, ráadásul ilyen undorítóan közönséges holmira, mint egy fehér garbó. Hogy mertem én az ő megkérdezése nélkül ezt megvenni! Próbáltam halkan jelezni, hogy a saját összekuporgatott borravalómat költöttem, és örömöt szerettem volna okozni neki, de ez csak olaj volt a tűzre. Mindenféle utcán nevelkedett, proli diósgyőri paraszt lettem egy percen belül. Zokogtam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és leszidja az apukája. István közölte velem, hogy csomagoljam vissza a garbót, mert holnap munka után elmegyünk a Centrum áruházba, és majd én szépen visszakérem a pénzt. Ha arra volt bátorságom, hogy egyedül megvegyem, akkor majd lesz erre is.”

 

Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük