Balogh Dávid: Csató Tamás – A festőművész fotókiállítása

Balogh Dávid írása


Ahogyan Henri Cartier-Bresson francia fotográfus találóan megfogalmazta:

„A fényképezés magában foglalja a világ valóságos dolgaiban rejlő ritmus felismerését. Amit a szem végez: azt megtalálni és középpontba helyezni, egy bizonyos témát a valóságos jelenségek tömegében; amit a gép végez: csupán filmre történő rögzítése annak a döntésnek, amit a szem hozott.” Bresson a fotográfus egyediségét, a művészi invenciót hangsúlyozza idézetében, a fényképezőgép csak egy orgánum (eszköz), hogy művészetét kifejezésre juttathassa.

Tamás számára a fényképezés korábban melléktevékenység volt, csupán „kiszolgálóként” tekintett rá, hiszen a fénykép láttatja mindazt, amit kell egy-egy vázlat elkészítése helyett – amire egyébként a fotográfiát feltalálásának kezdeti periódusában is használták a romantikus- és impresszionista festők (gondoljunk csak Delacroix-ra vagy Monet-ra). Úgy kezelték, mint a középkorban a rajzot: az építészet, szobrászat, festészet „szolgálólányaként”.

 Azonban Tamás az utóbbi két évben felfedezte a fényképezésben rejlő lehetőségeket. Ars poetica-ja: a minket körülvevő szépségek, apró tünékeny pillanatok észrevétele, felismerése, majd rögzítése, végül bemutatása a közönségnek. Esztétikai élményt adó képeit saját személyiségén átszűrve jeleníti meg; ettől válnak egyedivé alkotásai, s ezáltal teremt képein olyan különleges hangulatot. Az itt látható alkotások mindegyike csendélet, vagyis „a festészettől örökölt” műfajában készültek. Témája tulajdonképpen saját mikrokozmoszának bemutatása, hiszen képei úgy készültek, hogy műtermét, saját otthonát el sem hagyta. Az őt körülvevő üvegek, vázák és más tárgyak alkotják képeit. Fő szervező elve a természetes fény és árnyék hatások bemutatása ezeknek a tárgyaknak a segítségével.

Tamás képei a kísérletező művészalkatról tanúskodnak, hiszen pontosan megfigyelte, hogy melyik napszakban honnan, milyen természetes fény áramlik be házának ablakain, és az üvegeken átszűrődő fény milyen rajzolatait adja a tárgyaknak. Megfigyelte, mikor lágyak a fények és terjedelmesek az árnyak. Szintén kísérletező kedvéről tanúskodik, hogy egy-egy tökéletes kompozíció elkészültét száz másik előzi meg, továbbá az is, hogy egy téma addig foglalkoztatja, amíg kihívást lát benne, amíg tökéletesíteni tudja és folyamatosan új kifejezési formákat fedez fel benne.

Tamást a fény és árnyékok izgalmas játéka, a tárgyak sejtelmes rajzolatai foglalkoztatják, eszerint komponálja meg alkotásait. Fénykép csendéleteinek egyik típusára jellemző, hogy a tárgyakat, virágokat felülnézetből mutatja be, azonban a „hordozóra” vagy felületre (mely általában egy asztal vagy a padló) vetődött árnyékával a tárgy torzult oldalnézete is láthatóvá válik, mely gyakran fényfoltokká, körvonalakká redukálódik. Az üvegeken megcsillanó fények egyúttal a tárgyak textúráját is képesek megmutatni. Ezek a csendéletek a nehezen definiálható térben a lebegés látszatát keltik, felülnézetük miatt olykor geometrikus struktúrákként hatnak.

Tamás elmondása szerint nincs előképe, ez a csendélettípus saját invenciója. Azonban nekünk, művészettörténészeknek van egy hibánk – ha ezt hibának lehet nevezni –, hogy szeretünk mindig összehasonlítani valamit valamivel, vagyis vizuális referenciákat keresni egy-egy alkotás láttán. Az összehasonlítás lényege, hogy ezáltal az adott művész egyediségét kihangsúlyozzuk, miben tért el a nagy elődöktől, miben hoz újat az adott megfogalmazásmód.

A tárgyak fényképezésével kapcsolatban az 1920-as években, Németországban létrejövő Neue Sachlichkeit (új tárgyiasság, új tárgyilagosság) realista irányzat jut az eszembe: lényege, hogy a tárgyakat a maguk valójában, meglehetősen neutrális módon, érzelemmentesen mutatják be. Fő képviselője, Albert Renger-Patzsch üvegeket is ábrázolt A világ szép című sorozatában (1928). Ő is használt fény-árnyék hatásokat, felületi játékokat, a tárgyak anyagszerűségét is megpróbálta visszaadni. Tamásnál ez a neutrális jelleg nem érezhető, igenis a néző vizuális ingereire szeretne hatni, gyönyörködtetni. Az üvegtorzulások következtében létrejövő fények és színek játékával erőteljesen hat ránk. Albert Renger-Patzsch képei a tárgyak valóságos ábrázolásán túl nem adnak hozzá további vizuális élményt, Tamásnál viszont érezhető, hogy tárgyait egy teljesen más – általa teremtett világba – helyezi.

Albert Renger-Patzsch: Üvegek, Az élet szép című sorozatából, 1928

Tamás fényképeinek másik nagyobb csoportja, az oldalnézetben ábrázolt növények (főként virágok), tárgyak árnyékából felépülő kompozíciók. Számomra ezekben az alkotásokban mutatkozik meg leginkább a festőiség, ahogy különböző színekből tevődnek össze a növények tulajdonképpeni lenyomatai, sziluettjei.

Tamás fény és árnyék segítségével komponált csendéletei izgalmas sorozattá állnak össze életművén belül. Képein a tárgyak, formák, színek, árnyékok pillanatnyi játékának szépségeivel egy igen egyedi világot hoz létre, sajátos atmoszférát teremt. Egyszerűen a szépet szeretné elénk tárni, hogy mi, befogadók ebben a mai felbolydult világban kapjunk egy olyan művészeti élményt, amelynek dimenzióit szívesen fedezzük fel.

Merüljünk el ebben a csodálatos világban, figyeljük meg közelebbről, részletesen az alkotásokat!

Végezetül egy Ansel Adams idézettel zárnám gondolataimat: „A fényképen mindig két ember van. A fényképész és a néző.”


Dávid korábbi bejegyzései megtekinthetőek blogunkon.


 

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

3 hozzászólás a(z) Balogh Dávid: Csató Tamás – A festőművész fotókiállítása bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük