Németh Kálmán bibliai témáinak visszatérő ábrázolásai közé tartozik Júdás – aki az egyik legellentmondásosabb alakja a Bibliának – ugyanis az újabb kutatások szerint nem annyira negatív a megítélése, hiszen Jézus maga kéri meg Júdást, hogy árulja el őt, hogy a megváltás beteljesedjen. A kutatók mindezt az 1978-ban talált, úgynevezett Júdás-evangélium szövegeire alapozták. Kétségtelen, hogy Németh Kálmán idejében is az árulás általános szimbóluma volt Júdás alakja, ahogyan ma is így él a köztudatban. Németh Kálmánnak sok csalódást, becsapást, „árulást” kellett megélnie, ezért is visszatérő alakja művészetének. Egy meglehetősen csalódott hangvételű levél részlete tanúskodik erről: „…, remélem a sok csalódás és rossz után élhetek magamnak, fáimnak és virágaimnak. Életemet három féle embertípus keserítette el. A pap, a pártember és a katonatiszt. A pap, azért, mert nekik dolgoztam, a pártember azért, mert a papoknak dolgoztam, a katonatiszt azért mert humanista és ember voltam. A sok szenvedésért és igazságtalanságért nem tőletek, hanem az Örök Bírától várok elégtételt.” Egy másik fennmaradt idézete is erről tanúskodik: „Az Istentől nem félek szolgáitól igen. Isten nem bántott, de szolgái istentelenül.”
A szobrászművész Júdás árulásának szinte minden fontosabb pillanatát megörökítette a Bibliában leírtak szerint, azonban sikerült egyéni megfogalmazású megoldásokkal is élnie. Németh Kálmán Júdás témájú művei a Biblia szerinti időrendben kerülnek bemutatásra.
Az első az 1947-ben megfaragott Utolsó vacsora című körtefából készült domborműve, mely az emlékház ebédlőjében található. Az ebédlő a szakrális, valamint a mértani középpontja a háznak. Tizenkét szék fog közre egy nagy asztalt. Ez az Utolsó vacsorára, illetve a tizenkét apostolra utal, még inkább kiemelve az egyik falszakaszon látható Utolsó vacsora relief mondanivalóját. Az alkotás közel 2 méter magas és 40 cm széles. Németh Kálmán egy meglehetősen szokatlan ábrázolásmódot választott, hiszen az asztalt nem a megszokott módon horizontálisan, hanem vertikálisan helyezte el. A képzőművészetben viszonylag ritka az ilyenfajta elrendezése az Utolsó vacsora jelenetének. A klasszikus centrális perspektíva szerint megvalósuló Utolsó vacsora-ábrázolást Leonardo da Vinci alkotta meg a Santa Maria della Grazie refektóriumának egyik falszakaszán 1495–1498 között. Korai kódexek miniatúráin, mozaikokon, elefántcsont reliefeken, sőt még Giotto di Bondone Scrovegni kápolnabeli ábrázolásán Krisztus nem az asztal közepén helyezkedik el, hanem az asztal valamelyik szélén. Németh Kálmán is az asztal távolabb eső felén helyezte el Jézust, de mégis úgy érezzük, központi helyen látható, kiemelt diszpozícióban.
A szobrászművész két fontos pillanatot egyesít a Bibliában leírtak szerint: az egyik az eucharisztia szentségét mutatja, hiszen Jézus bal kezében kenyeret tart, mely a testére, az előtte lévő aranyozott kehely az asztalon pedig vérére utal. Jézus e szavakat intézi tanítványaihoz: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem! Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Máté, 26:26-28). A másik jelenet azt a pillanatot örökíti meg, amikor a tanítványok találgatni kezdenek, hogy ki az közülük, aki el fogja árulni Jézust. A Bibliában erről János evangéliumában esik szó részletesebben: „Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.” (János, 13:21). Az apostolok arckifejezései, kézmozdulatai meglepettséget, kételkedést sugallnak. A tanítványok egymásra tekintenek, keresik az árulót egymás között: egyesek egymásra mutatnak, míg mások védekezve teszik fel kezüket, hogy nem ők az árulók. Németh Kálmán az apostolok feszült arckifejezését ellensúlyozza Jézus nyugodt, átszellemült, méltóságteljes alakjával, aki jobbját áldásra emeli, fejét aranyszínű nimbusz (dicsfény) övezi. Ha jól megtekintjük az arcokat, akkor megfigyelhetjük, hogy mindössze Krisztus és a két mellette lévő apostol arca frontális nézetű, a többiek háromnegyed profilban jelennek meg.
Evangélista Szent János, Jézus kedvenc tanítványa, egyik vállára borul, szintén az áruló kilétéről kérdezve Jézust. Az asztal másik végében (a nézőhöz közelebb eső részen) vörös köntösben Júdás álló alakját figyelhetjük meg, aki jobb kezének egyik ujjával felmutat, baljában egy botot tart. A képzőművészetben mindig igyekeztek Júdás alakját izolálni, megkülönböztetni az apostoloktól, így például vannak olyan ábrázolások, ahol mindegyik apostol fejét dicsfény övezi, miközben Júdásnál elhagyják. Júdást néha fekete nimbusszal is megjelenítik. Előfordul, hogy Jézussal szemben helyezkedik el az asztal másik felén. Németh Kálmán is kiemelte azáltal, hogy az asztal végére „száműzte” Júdás alakját, sőt azzal is megkülönböztette, hogy álló alakként faragta meg, míg a többiek ülnek az asztalnál. A jelenet két igazi főszereplője – Jézus és Júdás – között egyfajta „kimondatlan” párbeszédet érzékelhetünk. Németh Kálmán Utolsó vacsora című domborműve lényegre törő, alakjai szűk térben „léteznek”, kitöltik a rendelkezésre álló teret, a horror vacui elvét követve (félelem az üres tértől, a képfelület teljes kitöltése).
Visszatérve az Utolsó vacsora kompozicionális elrendezésére, egy ikonográfiai párhuzamot szeretnék felvillantani, nevezetesen Daniele Crespi manierista, kora barokk festő 1620-as évek végén készült alkotását, mely a milánói Bréra Képtárban található. Németh Kálmán megoldásához hasonlóan itt is függőlegesen helyezkedik el az asztal, az apostolok körben ülnek kétoldalt. Júdás szintén a jobb oldalon helyezkedik el az asztal másik végén (ahogy Németh Kálmánnál is), azonban ránk, nézőkre tekint, ezáltal meghív minket legyünk részesei a jelenetnek.
Júdás harminc ezüstje
Németh Kálmán a szobrászatban egyedülálló, invenciózus módon az árulás pénzét is megfaragta Áruló pénz címen az 1950-es években. A Bibliában Máté, Márk, Lukács evangéliuma is beszámol az ezüstpénzekről. Egy napon Júdás felkereste a zsidó főpapot, aki harminc ezüstöt ígért Júdás árulásáért. Akkoriban a harminc ezüst egy rabszolga életének váltságdíja volt. Németh Kálmán színezett hársfából készült domborműve két ellentétes irányú jobb kézfejet mutat, melyben néhány csillogó ezüstpénzt láthatunk. A hatalmas méretűre felnagyított tenyerek Júdás kapzsiságának szimbólumai.
Az árulás csókja
Júdás leggyakoribb ábrázolása a képzőművészetben árulásának pillanata, vagyis a Júdás csókja jelenet. A Bibliában Máté (26,49), Márk (14, 44), Lukács (22, 48) evangéliumában olvashatunk róla. A történet szerint, mikor Jézus befejezte az imádkozást a Gecsemáné kertben, Júdás odalépett hozzá egy csapat katona kíséretében, üdvözölte és megcsókolta. Ez volt a jel, hogy kit is kell elfogniuk a katonáknak. A képzőművészetben általában sokalakos jelenetben képzelték el a művészek, Németh Kálmán ezzel szemben kétalakos kompozícióvá redukálta a nagy tömegjelenetet. A művész hasáb alakú hársfából „szabadította ki” Jézus és Júdás alakját. Egyszerű megfogalmazású, szikár, kétalakos kompozíció, egy úgynevezett devóciós kép (andachtsbild), melynek lényege, hogy a művész kivág egy érzelemgazdag részletet az adott jelenetből és külön kezdi el ábrázolni, még inkább ráirányítva a figyelmet mondanivalójára. Jézus fehér ruhában két lábbal áll a földön, kezeit maga elé teszi, fejét lefelé hajtja, szemeit becsukja. Júdás vörös ruhát visel, bizonytalanul, lábujjhegyen áll, kezeit Jézus vállára helyezi, miközben csókot lehel arcára. Németh Kálmán erőteljes kontúrokból építi fel alakjait. Jézus arca nyugalmat áraszt, mintha elfogadná sorsát, hiszen elfogatásával kezdődik meg szenvedésének története.
A menekülő Júdás
Júdás további sorsáról Máté (27,3) evangéliuma számol be, mely szerint Júdás megbánta árulásának tettét és visszavitte a harminc ezüstöt a papoknak, akik a templomban szétszórták. Németh Kálmán a Júdás árulása utáni és öngyilkossága előtti pillanatokat is megörökítette, két domborművén keresztül is: mindkét menekülő Júdás változatot az 1960-as években faragta. Az elsőhöz készült egy vázlat is, melyet változtatások nélkül megismételt az elkészült reliefen. Az előkészítő rajz segítségével a szobrász kijelöli alakjainak kontúrjait, vésőnyomait. Júdás vörös köntösben oldalnézetben jelenik meg előttünk, aki sietve próbál elmenekülni Isten „mindent látó szeme” elől. A stilizált, ezüsttel bevont, háromszöget mintázó emberi szemből sugárnyalábok szóródnak szét az ikonográfiai hagyományokat hűen követve. Az isteni szem ilyenfajta ábrázolása a középkori, újkori oltárművészetben, festészetben is gyakran előfordul. A dombormű jobb felső sarkában található kimerevedett szem az árulóra mered, aki lendületes alakjával éppen elbújni készül. Júdás nemcsak Isten haragja, hanem saját lelkiismerete elől is menekül, mely végül az öngyilkosság felé sodorja. A Júdás alakjára koncentráló alkotás beszűkült mozgástere arra utal, hogy nincs hová menekülnie, Isten haragja bárhol utoléri.
Németh Kálmán utolsó, általam elemzett domborművén Júdást egy barlangban elbújva láthatjuk. A vörös ruhában megjelenő szakállas, összegörnyedő férfialak már nem tud hova menekülni, a barlangban éppen csak elfér. Szinte megfullad ezen a szűk helyen. Júdás bal kezét arca elé emeli, s Isten felé tekint, míg jobbjában árulásának szimbólumai, az ezüstpénzek gurulnak szerteszét. Ha meg is bánta tettét, tudja: már nincs visszaút! Egyedül maradt a barlangban saját lelkiismeretével, mely végül az öngyilkosságba hajszolja.
Németh Kálmán a fentiek során elemzett egyéni hangvételű alkotásain keresztül Júdás személyiségének minden aspektusát bemutatta. Krisztus önfeláldozása mellett Júdás egyéni drámája is megelevenedik művein keresztül: kezdve az Utolsó vacsora jelenetével – ahol Jézus megjósolta árulását – folytatva az ezüstpénz átvételével, majd Jézus elfogatásával, s végül Júdás saját vívódásaival, belső harcaival, mely végül büntetéshez, vagyis halálához vezetett.
