Hevesi-Tóth Evelin: Interjú Karafiáth Orsolyával

Hevesi-Tóth Evelin írása


Evelin múlt heti novella felolvasása Karafiáth Orsolyától ITT.

Karafiáth Orsolya műveiben sokat foglalkozik a férfi-nő kapcsolattal, valamint a szülő-gyermek, különösen az anya-lánya viszony boncolgatásával. Engem a írásaiban, mindig az az ijesztő, vakmerő őszinteség fog meg, ahogy szembenéz a múltjával, az alkoholista anyjával, a gyermekkorával és saját magával. A művészetben nekem ez a fontos: az egyén. Az alkotó félelmei, gátlásai, reményei, melyek azonosak lehetnek az enyémmel.

Többször nyilatkoztad, hogy nem tudsz az írásra terápiaként tekinteni. Csak akkor tudsz írni, ha már letisztultak benned a dolgok. Akkor az írás tulajdonképpen egy feldolgozási folyamat lezárása nálad?

Talán annyiban finomítanék, hogy prózában és versben máshogy működik ez nálam. Szerelmes verseket például csak a gyötrődés kellős közepén tudtam írni. De másfajta energiákat mozgat meg egy vers, és mást a próza. Míg a vers gyakran érzelmi lenyomat (alanyi költészetnél sokszor), addig számomra a prózai munkáknak mindig erős gondolati magja van: egy-egy probléma köré építek, és azt akarom, magával a történettel kitámasztani. Amíg benne pörgök valamiben, az érzések, a szenvedélyek elhomályosítják a gondolkodásomat, nem tudok struktúrában szemlélődni, egydimenziósak az érzelmeim. Ám, mikor már tudok kívülről ránézni egy problémára, akkor talán tudok érvényesen szólni róla. De alapvetően nem csak a saját problémáimról írok, rengeteg a hozott anyag a könyveimben, bár az elbeszélő legtöbbször egyes szám első személyű. Sosem az érdekelt, hogy tényszerűen igaz legyen valami, hanem hogy azt mondja ki, amiről beszélni szeretnék általa.

Túl kell élni a gyerekkort.” Hol tartasz ebben a folyamatban?

Tegnap a barátom azt vágta a fejemhez, hogy egyre inkább olyan vagyok, mint a nagyanyám, már csak egy banyatank hiányzik a kezemből. A beszólásaim, a berögződéseim, a reakcióim. De ugyanígy, néha anyámat hallom magamból, épp azokat a szavait, amiket utáltam. Soha nem felejtem el, amikor nézegette magát a tükörben, olyan harmincöt évesen, és próbálta az ujjaival felemelni az arcbőrét. Úgy nézett ki, mint akinek kilapították a fejét, megijedtem tőle, de ő ellágyulva nézett magára, hogy ilyen lenne fiatalon megint. És én min kaptam magam? A minap ugyanezt csináltam, és visszaláttam egykori vonásaimat a ma már nem olyan feszes arcomon, mosolyogtam, egészen addig, míg anyám emléke el nem törölte ezt a mosolyt. Máskor a bűntudat csap le rám: mit kellett volna tennem, hogy megmentsem őket? Hogy lehet, hogy ennyire nem értettük egymást? A nagyi sem volt gonosz, anya sem, nem szenvedtem hiányt semmiben, nem vertek, minden lehetőséget megkaptam. Én lennék a hálátlan, rossz gyerek? Mert ilyenkor gyerek leszek megint, a régi szorongásokkal, és félelmekkel. Valószínűleg ezeknek a régi érzéseknek a lenyomatai – melyek az egész személyiségem alapját meghatározták – örökre velem maradnak. Néha ezt reménytelenül lehangolónak élem meg, néha viszont feldob: van hová visszanyúlnom. Ilyen értelemben csak fizikailag éltem túl az egészet, belül van még pár szint, amit át kellene még ugranom. Mivel nekem nincs gyerekem, egy részem örökké gyerekstátuszban marad. Nemrég egy szintén nehéz gyerekkoron átment nővel beszélgettem, aki saját elmesélése alapján, akkor tudott megbocsátani, és a megértés egy magasabb fokára eljutni, mikor saját lánya lett. Akkor, általa feloldódtak görcsök, bizonyos gátak átszakadtak. Csak emiatt bánom, hogy nincs gyerekem, ez érdekes tapasztalat lehet.

„Gyerekkor – anyámmal” – Forrás: Karafiáth Orsolya tulajdona.

Évekig tudatosan nem írtál politikáról, végül valami átfordult benned. Sokan féltettek, hogy ennek lesznek következményei is. Így is lett. Megbántad, vagy ez egy újabb szint volt önmagad vállalásában?

Korábban úgy tartottam, a közélet nem tartozik a művészethez, a művészeknek ezen felül kell állnia. De aztán ha belegondoltam, a kedvenc szerzőim lázadók voltak, nyakig benne abban a korban, amiben éltek. Rájöttem, hogy számomra egy olyan alkotó, aki nem néz körül, nem tud érdekeset mondani. Illetve engem nem érdekel, mit szűr le abból, amit maga felé leszüremleni hagy. A mi történelmünk nem ad lehetőséget arra, hogy szemellenzőt viseljünk. Mindenki olyan szöveget ír, amilyen ő maga: ott van egy-egy írásban minden, még amit a szerző rejtegetne is. Lehet, hogy egy-egy fél szó leplezi le a gyávaságát, lehet, hogy ennél finomabban szüremlik át a lénye a szövegbe. Kis mellékíz, kis megmagyarázhatatlan hamisság. Hízelgek magamnak azzal, hogy van érzékem ezt észrevenni. A szavakon túl van ez, nem is tudom elmagyarázni. És egyszerűen nem tudom olyan ember írását olvasni, aki mindenféle kegyekért lefeküdt a hatalomnak, vagy elárulta a barátait, a hitét. Az is tud árulás lenni, ha valaki nem emeli fel a szavát másokért. Amikor kikristályosodott bennem, hogy mennyire érzékeny vagyok erre, önvizsgálatot kellett tartsak: mennyire felelek meg az eszményeimnek? Milyen kompromisszumokat hozok? Miért hallgatok: mert nem tartom érvényesnek a mondanivalómat (ezt el tudom fogadni bárkinél, nem kell mindig, mindenhez hozzászólni), vagy csak azért lapulok, mert szeretnék egy ösztöndíjat, szeretnék több lehetőséget? Van olyan téma, amihez nem kellett volna hozzászólnom, mert kevés volt hozzá a háttértudásom, volt amikor tévedtem. A tévedés is rendben van, azt bárkinek meg kell bocsátani. Szóval nem bántam meg, bár azt gondolom, egy normálisan működő demokráciában nem érhettek volna ilyen retorziók érte.

Egyáltalán meddig tart önmagunk és a múltunk megismerése, feldolgozása? Van ennek egy végcélja vagy az út a fontos, amit bejárunk?

Szerintem az önismeret útja a halálunkig tart – nem leszünk úgymond készen. Érdekes, harminc éves korom körül azt gondoltam, már annyi mindent tapasztaltam, annyi mindent tudok. Ám, ami azóta történik belül, az elképesztő és még mindig meg tud lepni az érzések ereje, és egy-egy különös, még értelmezhetetlen reakcióm. Ráadásul a körülöttünk lévő világ is folyamatos változásban van, ehhez kell megpróbálni úgy alkalmazkodni, hogy lehetőleg az önmagunkról kialakult kép ne sérüljön végzetesen.

Nyíltan beszélsz, a gyerekkori körülményeidről, az alkohol – és evészavarokról. Visszatekintve, jó lett volna egy szeretőbb, harmonikusabb családi élet, vagy akkor félő, hogy ma nem olvasnánk Karafiáth Orsit?

Ezen rengeteget gondolkodtam már. Egyesek szerint seb nélkül nincsen művészet, a művészet mindig a feldolgozás útja. De én azt gondolom, ez egy romantikusabb felvetés. Ha így lenne, minden nehéz sorsú ember alkotna, ráadásul érvényeset alkotna, de ez koránt sincs így. Egy szakember azt mondta, hogy a szüleim elvettek tőlem egy lehetséges életet. Más, ahol a szeretet és a biztonság az alap, látom másokon, hogy milyen magasra lehet repülni ilyen muníciókkal. Persze, kitámasztja az öntudatot olykor, hogy én mindennek ellenére értem el dolgokat, de még ma is visszahúznak az önértékelési problémáim, ma is gátolnak olyan dolgok, amik a sérülések miatt épültek belém. Könnyebb lenne nélkülük. Lehet, a témáim mások lennének, de annyi jó téma van. Az elpazarolt éveket is sokszor sajnálom, a végigfeküdt, sötét napokat, a konkrét hónapokat, amikre a tudatommal nem emlékszem. Mi mindent lehetett volna ennyi idővel kezdeni!

Forrás: Karafiáth Orsolya tulajdona. Fotó: Nánási Virág

Félsz az öregedéstől. Miért? Mi a legijesztőbb benne?

A lehetőségek szűkülése. Ezt fiatalon el sem tudtam képzelni. Emlékszem, harminc körül lehetettem, szépnek éreztem magam, szép is voltam, egy rendezvényen bájologtunk. Egy épp megkeseredő nő beszólt nekem: „na, még pár év és vége a pünkösdi királyságodnak!” Ez a nő is alkotó volt korábban, szerették a szerkesztők, rajongták a férfiak. „Ma már mintha nem is léteznék” – fűzte hozzá keserűen. Idegesített, nevetségesnek tartottam őt. Féltehetség, gondoltam magamban, aki miután kimerült benne az elem, még belém akar rúgni. Álságosan beszéltem neki, hogy biztos rosszul látja. Magamban tudtam, hogy én nem kerülhetek ilyen helyzetbe, mert sosem a külsőmre építettem. És most, hogy múlóban az erő, amit a szépség és a fiatalság ad, rá kellett jöjjek, hogy félig meddig igaza volt. Öntudatlanul támaszkodunk erre a hatalmas erőre, és csak akkor vesszük észre, ha már nincs velünk. Szerencsére a nő képe sokáig kísértett, és erősítettem magam, felkészültem a változásra. De amikor először szembesültem azzal, hogy egy nálam sokkal szerényebb képességű valakit választanak, csak mert fiatal, már tudtam, bekövetkezett. Rossz tudni, hogy bizonyos dolgokat már nem fogok elérni és megélni, és még nem találtam meg, mi lehetne ilyen vonzó pótlék.

A mama lelegelte a papa haját című „regényszerű könyvedben” arról írsz, hogy azok az emberek vonzanak, „akiket félrekódoltak”, akik a saját szabályaikat követik. Ők a példaképek, ilyen szeretnél lenni?

Én már nemigen fogok változni, ebbe bele kellett nyugodjak. Mindig túl szabályos voltam, ezt végre el kellene fogadnom. De boldoggá tesz, ha furákkal, merészekkel és furán mozgó agyúakkal lehetek. Ráadásul inspirálnak, pusztán a jelenlétükkel, és sokszor ez is elég.

Szirénben nagyon szeretem azt a részt, ami arról szól, hogy adott dolgokra az emberek mennyire máshogy emlékeznek vissza. Te mennyire tudsz megbízni az emlékeidben, nem torzultak vagy szépültek meg az évek alatt?

Azt tudjuk, hogy mindent a személyiségünkön szűrünk át, de azt csak most olvastam egy érdekes írásban, hogy a szorongás is mennyire eltorzítja az optikánkat. Ezekkel a blokkokkal nem lehet mit kezdeni, maximum azt, hogy gyanakodva figyeljük még azokat a gondolatainkat is, amelyekben addig száz százalékig biztosak voltunk. Nekem amúgy is rebbenő a figyelmem és csapongó az emlékezetem, ráadásul kiderült, hogy rengeteget hozzáköltök a dolgokhoz. Húgom szerint anyám legendagyártó hajlama is belém épült, megspékelve a nagyanyám kóros hazudozásával. (Bár meggyőződésem, hogy ő sem direkt hazudott, csak összehordott hetet és havat, és el is hitte magának.) A memóriám is gátolt: arra sem emlékszem mi történt előző héten, és az álmaimmal is egybefolyatom a valóságot. Szóval nemigen lehet hinni nekem. De ez nem baj, íróként kifejezetten hasznos is.

Tükör című „anya-verseidben” látok két kislányt, és érzek egy szövetséget, egy harmonikus kapcsolatot a testvéreddel, amit megfagyaszt az anya belépése. Milyen volt valójában ez a testvéri viszony?

Képzeld, a Szirénben és ebben a versben két alakot mosok egybe: a tesómat és az unokatesómat, a neveikkel is játszom, a húgomat nem így hívják. Ez amúgy egy megtörtént eset, egy kamaszantológiában meg is írtam, csak ott meg egy barátnőmet helyeztem a másik szerepébe. Szóval az unokatesómmal gyakran játszottunk szexeset, mert úgy éreztük, fel kell készülnünk arra, ha majd hamarosan – 17-18 éves korunkra terveztük – férjhez megyünk. Anyámtól elloptam az Érett nők dicsérete című könyvet meg egy szexuális felvilágosító munkát (rajozok voltak benne, pózok) és azokat gyakoroltuk. És egyszer anyánk rajtakapott. Emlékszem, felhívta az unokatesóm anyját, hogy megbeszélje vele a gyanúját, miszerint mi leszbikusok vagyunk. Ami nem baj, ő toleráns, de azért nyitva kellene tartani a szemüket. Amúgy a húgommal valóban jó a viszonyunk, de gyerekkorunkban még csak szóba sem álltunk egymással. Később alakult ez ki, mikor a helyzet már nagyon, fokozhatatlanul rossz lett, és tudtuk, csak egymásra számíthatunk ebben a káoszban. 

Az alkoholizmus egy kemény függőség, neked több,mint 10 éve, sikerült legyőznöd. „Tudom, nem hangzik túl jól egy leszokott alkoholista szájából, de mókásabb volt az életem – persze csak egy pontig, amíg ittam.” nyilatkoztad régebben,miközben elmondtad azt is, hogy sokakat elvesztettél a betegség miatt. Hogy látod ma ennek a hozadékait? Jobb hátat fordítani, vagy kellettek ennek az időszaknak a tapasztalásai?

Boldog vagyok, és minden nap hálát adok érte, hogy leálltam, ma már nagyon rossz állapotban lennék. De sok részét nem bánom. A nagy bulikat, helyes pasikat, táncokat, kalandokat! Soha nem ismerkedtem volna meg ennyi emberrel, igaz, ilyen sokakat el sem vadítottam volna magamtól. De összességében több rosszat hozott, mint jót, de nem akarok a veszteségeimen merengeni, megyek tovább… Igazság szerint a cigizést- a napi két dobozt- már jobban bánom, pusztító, rossz dolog, ha rajtam állna, nem is lehetne venni. Ahogy alkoholt sem.

Milyen lenne egy ideális világ Karafiáth Orsi szemében?

Biztonságosabb világot szeretnék, kevésbé stresszeset. Szerintem vissza kellene lépnünk a természet felé. És erősebb kapcsolatokat kiépíteni egymással. Régóta támogatom az alapjövedelem kérdését, mert ezzel lehetne közelíteni az eszmény felé. Toleranciával, elfogadással és mindenkinek egy minimummal, hogy ne az éhezés és a lakhatás kérdései öljenek meg konkrétan embereket és kapcsolatokat. Akkor talán egy szebb világ jöhetne el.

 

A cikk forrása: www.kulturfroccs.hu

Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük