Emu tollából


Egy lagzi másnaposságának legjobb ellenszere, ha az ember néhány óra alvást követően a napsütötte reggelen motorra pattan és elindul a cimborájával egy pár száz kilométeres, rövid, fél napos túrára. 

Vagy mégsem.

Bár valóban szép utakon jártunk elfékezések, rossz kanyarív megválasztás, sebesség túllépés, fejfájás, kiszáradás, fáradtság, ramaty úttartás jellemezte legfőbbképpen a napomat. A hőhullámok csak hab volt a tortán. Gondolom az alkohol a cordura alatt izzadó bőrömön keresztül kereste a kiutat szervezetemből.

Az M0 még úgy, ahogy jó volt. A menetszél segített felfrissülni. Frissességem meg is maradt túránk első megállójáig. Winchester-Viking falu festő látványt nyújtott. A mezei virágokkal teli mező peremén futó murvás út 40 fokos pokla viszont maximum egy Salvador Dali festményre illet volna. Kis motorom meg is bokrosodott s utcai gumikkal dobálta a hátulját, mint egy parázson táncoló betörés alatt álló csikó. Cimborám Stelvioja jobban viselte ezt a szakaszt. Mindegy, túl vagyunk rajta. Utólag azt ugyan nem értem miért a napon álltunk meg. Sokat nem hűltek a hengerek a Mexikót idéző körülmények közepette, de legalább egy képet tudtam lőni ahogy a három olasz megtölti a parkolót. Ja igen! Három Guzzi volt és egy nagy GS. A BMW lógó melleit azonban nem fotóztam le. Csak az olasz álló ciciket. 

A középkori falucska mellett kihúzott kerítésen jól láthatóan jött szembe  “Magánterület, idegeneknek belépni tilos!” felirattal díszített tábla. Egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy ismerjük egymást, tehát nem vagyunk idegenek. Ennek ellenére nem kísértettük a sorsot és csupán kívülről szemléltük az “Az utolsó királyság” díszletét.

A közérzetem eközben semmit nem javult. “A faxom induljunk már!” morogtam magamban. Második megállónk kötelezően a Csuti cuki volt Csákváron. Lovasberényt és Csákvárt összekötő út konkrétan olyan szar volt, hogy majdnem leestem a motorról. Pattogott össze vissza az egyébként sportosabbra állított futómű. A tájat semennyire nem tudtam figyelni. Ha a fejfájásomon nem is segített a vesekövemet biztos leverte. Isten áldja érte az út kezelőjét!

Némi megkönnyebbülést hozott aszalódó énem számára a négy gombóc fagyi kehelyben limonádéval leöblítve. Akkor úgy éreztem akár hazáig is kibírom.

Harmadik és egyben motorozásunk utolsó előtti állomása a Zsámbéki Rakétabázis volt. Egy út van, amit minden jóérzésű ember 4 óra alvást követő motorozást másnaposan  elkerül az pedig hazánk egyik legveszélyesebb útszakasza a Bajna-Héreg szerpentin. Arra mentünk. Egész jól ment. Talán csak egyszer egy nüánsznyit mentem át a szembe jövőbe. Legalábbis a fotókon ez látszik. 

A rakétabázis sajnos zárva volt így onnan már -rövid pihenőt követően- mindenki haza indult. 



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük