Emu tollából
Védelmünk szoros emberfogásban pontatlan passzra kényszerítette az ellenfelet. Asztalos a passzsávba korcsolyázva lehalászta a korongot és az ellenfél gyűrűjében középre terelte a packot. Nem volt, aki leszerelje.
A két védő lába összeakadt. Elestek. Szabaddá lett az út. Megnyílt a védelmük kapuján az üres területre bekorcsolyázva a tízes számú játékos tempót váltott és az ellenfél kapuja felé tört. A hátra hagyott három játékos minden igyekezete ellenére sem jutott közelebb hozzá. Mint testőrök némán kisérték.
A védők még feküdtek. Jobbján a hármas mezben játszó Kaposi gyorsított, majd meg is előzte a korongot vezető Asztalost.
“Lassíts! Lassíts Máté!” – hallatszódott a lelátóról. De Ő nem hallotta, s csak vitte előre a tőle megszokott lendület.
Les, vettük tudomásul a pálya széléről. Azonban a sípszó elmaradt. Nem les! A játékvezető határozott kézmozdulattal jelezte, hogy nem lesz játékmegszakítás. A zebrák döntését pillanatok alatt tudomásul véve újra lelkes szurkolásba kezdett a szülői gárda.
“Hajrá gyerekek!”
“Vidd még!”
Közeledett a kapu, és az azt szinte teljesen kitakaró kapus.
“Lőjj! Most lőjj! Lövés Albert, lődd már el!” – kiabáltam torkom szakadtából, mindhiába.
Albert nem lőtt. Helyette leheletfinom passzal a kis Kaposi tollára tette a korongot. Máté pedig lövésével – hidegen, mint a kő – megtalálta azt a korongnyi rést, ami a rövid sarok felé záró kapus mamutja és a kapu hosszú alsó sarkába vezetett.
Gól!
A pálya egyik fele hangos üdvrivalgásban tört ki. Duda szó, taps, ujjongás töltötte meg a teret. A másik fele? Ők néma csöndben, az események szempontjából mellékes díszletként várták a gólöröm végét, a meccs folytatását.
Ez csak egy, a sok jelenet közül, amit láthattak a nézők a hétvégén a Kanadai Magyar Hokiklub szervezésében megrendezésre kerülő IV. Tüske Kupán.
Ez a torna több dologban is különbözött a már megszokott hétvégi tornánktól. A két leglátványosabb különbség az volt, hogy a résztvevő csapatok egy-egy NHL csapat mezét viselték és nevük alatt indultak, a másik, hogy a játékosok nagy részének ez volt az első nagypályás megmérettetése.
A csapatok 5 fős sorokból álltak. 11-es, 12-es és 13-as születésű gyerekek alkották a 15 mezőnyjátékost és a két kapust.
Fiam csapata a Vancouver Canucks mezét húzhatta magára. Veretlenül jutottak a döntőbe a házigazda Seattle Kraken csapatával egyetemben. A torna fináléjában kiegyenlített, izgalmas ki-ki meccset láthattunk. A mérkőzés egyetlen gólját egy helyezkedési hibát kihasználva a csáposok szerezték.
A vereséggel kapcsolatban nem lehet mit mondani. Gól nélkül nem lehet nyerni. Márpedig mi nem lőttünk gólt. A döntőt elvesztettük. Ezüstérmet nyertünk.
Gratulálok a csapatnak!
Nagyon büszke vagyok rád kisfiam!
